|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Tizenkilencedik

ɴᴀᴛʜᴀɴɪᴇʟ

Nem akartam Daniellát megbántani.

Azt hittem, hogy így magam mellett tarthatom egy kicsit. Csúnya húzás volt tőlem. De amikor megcsókoltam, amikor hosszú évek után az ajka az én számhoz ért, előjött belőlem az, hogy mennyire szeretem ezt a nőt. Szeretem a nagy smaragd tekintetét, a rövid sötét haját, a vékony kedves hangját, és a tündéri mosolyát. Mintha ezer éve ebbe a nőbe lennék szerelmes. Mintha már a másik életben is egymásnak lettünk volna teremtve. Az a csók meggondolatlanság volt tőlem. Időt sem hagytam neki arra, hogy felfogja a történteket. Annyira akartam ezt a nőt, hogy abba már belepusztultam. Napok óta álmatlan éjszakák gyötörnek. Mindketten hiányoznak.

Muszáj volt kiszellőztettnem a fejem. Muszáj volt egy olyan helyre mennem, ahol gondolkozni tudok. Amint eljött a hétvége felvettem a motoros ruhámat, és a sisakomat a kezembe vettem, így sétáltam ki a ház elé. Fred, a legjobb gyerekkori barátom, a fekete motorjának támaszkodva várt rám. A fejét ismerősen oldalra biccentette, a szemöldökét felvonta. Mintha azt akarná mondani, hogy szarúl nézek ki.

- Haver! Elég szarúl nézel ki! - a tenyerét a vállamra tette, és megszorította, miközben a tekintetével az ég felé pillantott. Gyönyörű idő volt, de Kelet felől szürke barátságtalan felhők tornyosúltak egymásra, arra várva, hogy elérje az esső a város utcáit. - De jobban járunk ha most elindulunk! Nem szeretek essőben motorozni! Akkor nagyon szokott csúszni az aszfalt! - a motorjára ült, és a fejére húzta a fekete bukósisakot. Énis így tettem, majd a kék kesztyűmet a kezemre húztam, a fejemet szórakozottam ráztam meg.

- Ha te nem lennél, akkor én már rég megbolondúltam volna itthon! - elindítottam a motort, és előre pillantottam. Fred nevetve helyeselt, majd követtem őt, miközben hangosan kihajtottunk a főútra. Ha vezetek mintha minden megszünt volna körülöttem. Csak én vagyok és a végtelenig terpeszkedő országút, és a magas fák az erdő mélyén. Aki autóban ül, az nem tudja, hogy milyen érzés. Milyen érzés uralni az időt és a sebességet. Több órán keresztül mentünk előre. Nem haladtunk gyorsan, de félúton Fred begyorsított, ezért a motorom búgásának közepette, próbáltam iramot tartani vele. Két óra múlva értünk el az uticélhoz. A tisztás melletti benzínkúton egy csapat motoros tag iszogatott. Ismeretlenek voltak, mégis lepacsiztunk velük. Talán ez így volt szokás. Mert volt bennünk valami közös. Mert mindannyian szerettük azt amit csinálunk. Ez nem olyan mint autót vezetni. Ez más. Teljesen más. Lekötöttük a motorokat, és követtem Fredet, aki a benzínkút mögötti erdő felé sétált.

- Apámmal nagyon sokat jártam ide amikor gyerek voltam! - megtámasztotta magát, miközben felmásztunk a meredek emelkedőn.

- Mauglival nem találkoztál? - a kezemmel megfogtam egy faágat, és félre húztam, hogy ne karcolja meg az arcomat. Fred hófehér mosollyal az arcán nevette el magát.

- A lényeg, mégis itt van! - ekkor egy bokor mellé álltunk, a fejével előre biccentett. Egy hosszú tiszta forrásvizű patak fogadott minket. Közelebb sétáltam. A víz annyira tiszta volt, hogy láttam az alján terpeszkedő kavicsokat, és a halakat amik egymás után úsztak az apró vízesés felé. Leültem a patak mellett található sziklára, és levettem a dzsekimet. A combomra hajtottam, és a nap felé pillantottam.

- Igazad van! Ez a hely tényleg nagyon békés! - suttogtam. Mögöttem, és elöttem is magas fenyőfák keretezték az égboltot. Csak elöttem csobogott a patak, a víz felszíne csillogott a nap fényes sugaraitól.