|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Huszonhetedik

Daniella

*zsebkendő legyen kéznél!!

A mai napon fehérbe borúlt életem legszebb tengerpartja. A fehér perzselő homokban fehér virágok csillantak meg a szikrázó nap sugarai alatt. Hosszú padok cövekeltek, fehér selyem masnik szárai lebegtek a békés szellő parancsára. Boltíves oltáron kúsztak fel a lila virágok, amiknek apró szírmait a szellő kiszabadította szoros rögzítőjükből. A barátaink és ismerőseink hallkan beszélgettek, várva arra, hogy a ceremónia kezdetét vegye. A tengerparti ház küszöbén ácsorogtam. Az arcomat csak egy fátyol választotta el a külvilágtól. Ezen a tengerparton lettem szerelmes. És ezen a parton megyek hozzá a kisfiúhoz, akit azon a napon a szívembe zártam. Tizenhárom évesen terveztük meg a közös életünket, ami a mai napon kezdetét veszi. Az ujjamon megcsillant a gyémántgyűrűm, a szívem hevesebben dobogott. A tudat, hogy ott áll kint és vár rám felébresztett bennem eltitkolt feszültséget és megannyi érzést. Az életem eddig nem volt teljes. Amikor Nathaniel nem volt velem akkor meghaltam. Egy részemet magával vitte. Ezután pedig egy mégboldogabb részemet hozta vissza. Ez a férfi megtanított élni. Megtanított arra, hogy az élet területein mindig hinni és szeretni kell. Megtanított arra, hogy a legsötétebb napokon is ott fénylik a remény, ami utat mutat előre. Nathaniel az én életem. Nathaniel Blake az a férfi, akiért én a világra jöttem. Ez nem csak egy szerelem. Ez egy olyan szerelem ami minden fájdalom után egyre erősebb lesz. Egy szerelem ami a végzetekig kitart, és soha el nem múlik. Mi az én célom? Örökké Nathaniel Blake mellet maradni.

- Talán izgulsz? - pillantott rám anyukám. Halk sóhaj hagyta el az ajkamat és lesütöttem a szemem.

- Ha ez alatt azt érted, hogy félek e hozzá menni ahoz az emberhez akit gyerekkorom óta szeretek... - beharaptam a számat, és lesütöttem a szemem. - Egész életemben erre a napra vártam anya - szipogtam.

- Hé! Nehogy sírni merj nekem! Életed legszebb napján nem sírhatsz - letörölte az apró könnyemet a szemem sarkából, bár anyukám is a könnyeivel küszködött. - Édesem, olyan gyönyörű vagy! - szorította meg a kezemet biztatóan. Mindketten mezítláb voltunk. A helyszín miatt úgy döntöttünk, hogy nem veszünk fel cipőt, így kényelmesen tudunk sétálni.

- Ezen a parton ismertem meg őt - pillantottam oldalra könnyes szemmel. - Egy kisfiú ült a homokban és egyedül játszott. Pont úgy nézett ki mint most a kis Nathaniel - töröltem le a szememet. - Akkoriban még nem tudtam azt, hogy a gyerekek is lehetnek szerelmesek. De mostmár tudom - egyszerűen csak engedtem, hogy a múlt magával ragadjon. - Nathaniel Blake a fény az életemben. Ő a remény ami mindig ott volt mellettem - sütöttem le a szemem. - Létezik, hogy annyira szeretem, hogy elképzelni nem tudom nélküle az életemet? - mosolyogtam szomorúan. Anya lassan bólintott.

- Vannak szerelmek amik örökké tartanak. Az örökké pedig....

- A halálom napja után is szeretni fogom - fejeztem be, miközben megszólalt egy lassú kellemes zene.

- Itt az idő - nyomott anya egy puszit a kezemre. - Most kezdődik a közös jövőtök életem - anyával ketten léptük át a küszöböt, és együtt indúltunk meg a homokban.

A padok közt lassan sétáltunk. Szinte ballagtunk, hogy a pillanatot a szívembe tudjam vésni. A meleg homok simogatta a talpamat, a szellő az orromba fújta a tenger sós illatát. Nathaniel Blake hófehér öltönyben állt az oltár elött. A napfényben lesült bőre, a hófehér mosolya, és a rakoncátlan haja miatt tökéletesen mutatott a pap mellett. Amint megpillantott, egy pillanatra elveszett a tekintetemben, mégis nehezen tudta visszafogni a könnyeit. Könnyek csillogtak a szemében, az ajkát lebigyesztette, bár nem akart sírni. A régi barátaink ültek a padokon, mosolyogva néztek minket. Anya a kezemet fogta, és Nathaniel szemébe nézett. Egy lépésnyire voltunk egymástol. - Vigyáz a lányomra - hallkan suttogta, Nathaniel pedig bólintva fogadta el a kezem, és maga mellé invitált. Felém fordította a fejét, és megpuszilta a kézfejemet.