|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Huszadik

ɴᴀᴛʜᴀɴɪᴇʟ

- Mizu apa, nem bírtál magaddal? - Nathaniel leült mellém a korházi ágyra, nagy csillogó szemekkel pillantott rám, és a gondosan bekötözött vállamra nézett. Láttam a szemében azt, hogy megijedt. Tudtam, hogy a poénkodással akarta eltakarni a kétségbeesést, ami hatalmába kerítette őt. Az ép kezemmel a hajához nyúltam, és megsimítottam a kávészínű barna tincseit.

- Gyönyörű fiú vagy. Gyönyörű! - apró könnyek szöktek a szemembe, szipogással próbáltam enyhíteni a feszült hangulatomon. - Az anyád? - az ajtó felé pillantottam. A fájdalomcsillapító miatt fáradt és viszonylag kábult voltam. De a fiam mellettem volt. A korházban. Eljött hozzám.

- Anya az orvosokkal beszél - mondta, rám sem nézve. Tudtam, hogy a kapcsolatunk nem az igazi. Amióta tudok róla, még egyszer sen ölelhettem magamhoz. Nem ölelhettem meg a saját fiamat. Mert tudtam azt, hogy nem úgy tekint rám. Nem tekint rám úgy mint az édesapjára. Inkább úgy mint egy haverjára. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de annyira zavarosan cikáztak a fejemben, mintha egy nagyobb vihar keletkezett volna az elmémben, amitől nem láttam tisztán. Akartam a fiamat. Akartam az édesanyját is. - Hát, azért jobban is vigyázhattál volna magadra! - a kezét összefonta maga elött, a sűrű szempillái közt pillantott rám. - Ha belebokszolok akkor fájna? - összeszorította a kezét, a mozdulata arra kéztetett, hogy izzadt homlokkal nyeljek egyett.

- Igen Nathaniel! Nagyon fájna! - oldalra pillantottam, majd megráztam a fejem. - Mikor fogsz rám úgy tekinteni kicsim, ahogy azt szeretném?

- Gyere át hozzánk ma estére! - a kérdésemet figyelmen kívűl hagyta, pedig tisztán hallotta. Összeráncoltam a szemöldököm, a szívem mégis mosolygott. Talán mégis van remény.

- Azt nagyon szeretném! Örülnék neki! - közelebb hajoltam hozzá, az ujjaimmal az arcát érintettem. Könnyes szemmel nézett rám. Ő is nézte az én arcomat. Tudtam azt, hogy megakar bocsájtani. Hiszen amikor legelőször elmentem hozzá ebédre, azóta szeretne adni egy esélyt. Csak nem tudja a módját. Csak fél. Nem bízik bennem.

- De nem azért mert én akarom! - hírtelen felpattant, és a székhez sétált, amin volt egy szatyor. Az egyik fülét megfogta, és a kezébe vett egy Lego projekt dobozát. - Segítened kell összerakni! - az ölembe tette a dobozt, aminek megsimítottam a tetejét.

- Ezer örömmel! Szívesen segítek neked - suttogtam, majd ravasz mosolyra húztam a számat. - Utána pedig haza megyek!

- Ne! - úgy bökte ki mintha a fogát húzták volna ki. A mosolyomat látva, a torkát köszörülte meg. - Vagyis, felőlem! - megfogta a dobozt, és kisétált az ajtón.

- Az én fiam! Az én fiam! - hátra döltem az ágyon, és mosolyogva néztem a plafont. Tudtam, hogy a mi kapcsolatunk egy vékony cérnán táncol. Ha elrontok valamit, ha valami olyat csinálok ami nem tetszik a fiamnak, akkor talán örökre elveszíthetem őt. Én pedig nem elveszíteni szeretném. Hanem örökké vele lenni. Velük lenni.

- Pakolj! - arra ébredtem fel, hogy Daniella egy kapucnis pulcsit dobott az arcomra. Összeráncolt szemöldökkel ültem fel, a számat összehúztam a sajgó fájdalom miatt, amit a bal vállamban éreztem. A baleset ijesztő volt. Mintha egy végtelenségig nyúló csőben lettem volna. Csak csúsztam a vizes aszfalton. Azt hittem, hogy nem fogok megállni. De szerencsém volt, hogy csak a vállam tört el. A fejem még ép. Elvileg...

- Nathaniel kérte, hogy aludjak ma este nála. Azt mondta, hogy legózni akar velem, de...- szorítottam össze a fogam. - Ennél több van. Tudom - suttogtam könnyes szemmel. Daniella összekötötte a rövid fekete haját, és csípőre tette a kezét. Egy sportos világoskék kapucnis felső volt rajta, egy fekete szűk nadrággal. Úgy éreztem ha nem veszem le rólam a szemem, akkor a padlóról szedhetem őket össze. Nagyokat pislogtam, és lábra álltam. - Nagyon szép vagy! - böktem ki. Daniella vissza fordúlt felém, majd elmosolyodott.