|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Tizenhatodik

ᴅᴀɴɪᴇʟʟᴀ

- Nem! Határozottan nem! - letettem a fiam pólóját a székre, és összefont karral fordúltam felé. - Honnan veszed ezt a hülyeséget Nathaniel? - ültem le a fiam mellé, aki a kötelező olvasmányát próbálta olvasni. Bár minden mondatnál megakadt, és minden szavat szótagolva olvasott el. Normál körülmények közt ezt második vagy harmadik osztályban kéne olvasniuk. De az osztályfőnök, amolyan "próbáljuk meg, legalább remek időtöltés" gyanánt feladta nekik.

- Tegnap találkoztam vele a boltban! - fordúlt felém.

- Találkoztál vele? - lepődtem meg. - Ennek az embernek nincsen jobb időtöltése szombat reggelre? - motyogtam a plafon felé pillantva. Úgy éreztem, mintha beakarná hálózni a fiamat. Mintha az ujjai köré akarná csavarni őt. Hiszen Nathaniel kicsi, fiatal és tapasztalatlan. Nem fogja elvenni tőlem a fiamat! Én lennék az utolsó aki engedné azt, hogy Nathaniel elvegye a fiamat. Arról pedig neis beszéljünk, hogy ma nálunk ebédel. Soha!

- Én mondtam az ötletet anya! Nagyon megszeretne ismerni engem - pillantott fel rám. - De ha te nem szeretnéd, akkor neis beszéljünk róla - sétált ki a nappaliba, miközben követtem őt.

- Ez nem a legjobb ötlet kicsim - ültem le a kanapéra, Nathaniel pedig leült mellém. - Mondjad csak, esetleg szimpatikusnak találod őt? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Dehogyis! - hökkölt hátra. - Csak...- az ujjai közé vette az egyik rövid hajszálamat és azzal kezdett el játszani. - Mi ketten ugyan azokat szeretjük. És tényleg finomabb a hagymás tejfölös chips mint a sajtos!

- Nathaniel, mindenki tudja azt, hogy finomabb! - nevettem el magam hallkan, majd átkaroltam a fiam nyakát, és hatalmas puszit nyomtam az arcára. - Életem értelme. Istenem, mennyire szeretlek téged! - ringattam mint egy kisbabát.

- Anya! Nemár! Nem vagyok már kisbaba! - próbált eltolni magától, de én burokként védtem a pici fiamat.

- Amikor baba voltál nagyon szerettél a karjaimban lenni! Mindig csak néztél rám a nagy csillogó szemeiddel - simogattam a szinte fekete haját.

- Tehát akkor én jó baba voltam? - kérdezett rá.

- A legjobb! - kapcsoltam be a tévét, és felsóhajtottam. - Szeretnék kérdezni valamit. De válaszolj őszintén - tettem fel a mutatóujjamat.

- Rendben anya - maga alá húzta a lábát, és aranyosan felém fordúlt. Nathaniel még fiatal. Annyira nem érzi át a dolgokat mint mi felnőttek. Kíváncsi voltam a véleményére, ezért kérdeztem meg.

- Megszeretnéd őt ismerni? - sóhajtottam. Nehezen tudtam kifacsarni magamból a kérdést. Nathaniel oldalra pillantott, és hírtelen elterűlt a kanapén. A kezét az arcára tette és motyogott valamit mérgében.

- Nem tudom anya! Tegnap igazából, jól éreztem magam. De akkor is...- pillantott a plafon felé. - Haragszunk rá!

- Igen. Haragszunk rá Nathaniel - a fiam mellé feküdtem és a mellkasát simogattam. - Tehát nem tudod?

- Nem! Mert nem bízok meg benne! - rázta meg a fejét, mégis halvány mosolyra húzta a száját. - És ha adnánk neki egy utolsó esélyt? - piszkálta a hajamat. - Mármint olyan esélyt, ami tényleg az utolsó?