Bakugou Katsuki Boyfriend Preferences

❤️Amikor megtudja, hogy várandós vagy❤️

Már több mint két hetet késett a havi vérzésed, de egészen a mai napig meg sem fordult a fejedben, hogy ennek bármiféle köze is lenne ahhoz, hogy várandós lennél, hiszen az utóbbi hetekben rengeteg stressz ért benneteket ilyen-olyan okokból, ezért erre fogtad a késést, azonban a mai napon úgy döntöttél, hogy talán mégsem kéne annyiban hagynod ezt a dolgot, jobb lesz, ha biztosra mész, ezért még a délelõtt folyamán elsétáltál a közeli gyógyszertárba, hogy vegyél néhány terhességi tesztet, és amint ezeket beszerezted, hazaérve az volt az elsõ dolgod, hogy becsukóztál a fürdõszobába, és megcsináltad õket...
Mind a három pozitív eredményt mutatott. Egyszerűen nem akartál hinni a szemeidnek, képtelen voltál fölfogni, hogy egy aprócska élet kezdett el a szíved alatt növekedni. A félelem, a kétségbeesettség, és a tanácstalanság egyszerre törtek rád, ami miatt a zokogáson kívül semmi mást nem tudtál csinálni. Fogalmad sem volt, hogy mihez kellene kezdened, hogyan kellene ezt a dolgot elmondanod Katsukinak, hiszen még mind a ketten rettentõen fiatalok voltatok, alig töltöttétek be a huszadik életéveteket, erre most, pont abban az idõszakban, amikor a jövõtök megalapozása az egyetlen feladatotok, váratlanul teherbe esel. Sokféle megoldás kattogott jelenleg a fejedben, köztük az is, hogy talán a tudta nélkül el kéne vetetned a gyermeketeket, mintha az soha nem is létezett volna, azonban hamar rá kellett jönnöd, hogy jelenleg ez volna az utolsó dolog, amire bárki is képes lenne rávenni téged. Soha nem lennél képes megbocsátani magadnak, ha megöletnél egy ártatlan, aprócska életet, aki az ég világon semmirõl sem tehet. A másik megoldás, amin nagyon gondolkodtál, az az volt, hogy amint a gyermeketek megszületik, odaadjátok egy olyan családnak, aki tisztességesen, szeretetben képes lenne õt felnevelni anélkül, hogy bármiben is hiányt kelljen szenvednie, viszont csak úgy, mint az elvetetésnél, ennek a gondolatától is összefacsarodott a szíved a szomorúságtól. Nem akartál tõle megválni, hiszen õ a ti közös gyermeketek, a szerelmetek gyümölcse, akit nem dobhatsz el csak úgy magadtól, mint egy megunt játékbabát.
Hosszú órákat töltöttél el a gondolkodással, próbáltál egy olyan megoldás után kutatni, ami mindannyiótoknak megfelel, de végül arra jutottál, hogy nem fogsz azzal törõdni, hogy mások mit gondolnak rólad, mindenképpen meg fogod tartani a kis csöppséget, és a szeretõ édesanyjává fogsz válni, aki óvni és félteni fogja õt, aki szeretni fogja, és aki mindig mindenben mellette fog állni, történjék bármi. Rettenetesen féltél a jövõtõl, hiszen semmi tapasztalatod nem volt a gyerekek terén, így természetesen abban sem, hogy egy újszülöttnek mi mindenre van szüksége, ezért úgy gondoltad, hogy jelen pillanatban az egyetlen dolog, amire támaszkodhatsz, az az anyai ösztönöd.
Abban bíztál, hogy szerelmed is hasonlóképpen fog gondolkodni ezzel kapcsolatban, és meg fogja érteni a helyzetedet és az érzéseidet, de ugyanakkor rettenetesen aggódtál amiatt, hogy rosszul fogja lereagálni a dolgokat, dühöngeni fog, és nem lesz hajlandó elfogadni a döntésedet, ami miatt magadra fog hagyni téged. Próbáltad magad nyugtatgatni, azt mondogattad magadnak, hogy minden rendben lesz, de ezzel nem sokat értél el, hiszen ugyanolyan idegesnek és feszültnek érezted magad, mint néhány perccel ezelõtt. Nem volt más választásod, kénytelen voltál megvárni, amíg Katsuki hazaér, de a szíved mélyén azért imádkoztál, hogy ez a pillanat minél késõbb jöjjön el. Végül 3 óra elteltével, pontban este 6-kor betoppant a házba, és miután levette a kabátját és a cipõjét, valamint lepakolta a táskáit, rögtön a nappali felé vette az irányt, hiszen tudta, hogy mint mindig, most is ott fogod várni. Amint találkozott a tekintetetek, az õ arcára egy levakarhatatlan mosoly kúszott fel, a tiéd azonban semleges maradt, ami számára is azonnal feltűnt, hiszen minden nap a nyakába ugorva szoktad õt üdvözölni, most pedig olyan arcot vágtál, mint akinek hat halottja van. Ezt rögtön szóvá is tette, azonban miután semmit sem reagáltál a megjegyzésére, kezdett egyre inkább eluralkodni rajta az aggodalom. Nem értette, hogy mi történhetett abban az idõintervallumban, amíg nem tartózkodott veled, de ez a kérdés kezdte egyre inkább foglalkoztatni, ezért feléd fordulva gyengéden megragadta arcodat, és maga felé fordítva azt, egy gyengéd puszit helyezett ajkaidra, abban reménykedve, hogy ezzel majd fel tud vidítani téged, azonban semmi nem történt, még mindig Katsuki tekintetét kerülve, magad elé bámulva gondolkodtál. Hosszú percekig ültetek így csendben, hiszen szerelmed kijelentette, hogy addig nem hajlandó mellõled elmozdulni, amíg el nem árulod neki, hogy mi történt veled. Úgy érezted, hogy nincs más választásod, jobb mielõbb túlesni ezen a dolgon, ezért egy hatalmas lélegzetet véve elmeséltél neki mindent tövirõl hegyire, kezdve azzal, hogy két hetet késett a menstruációd, és befejezve azzal, hogy megmutattad neki mindhárom tesztet, amik pozitív értékeket mutattak, végül pedig, miután láttad szerelmeden, hogy nem igazán fogta fel azt, amirõl beszéltél neki az elmúlt percekben, konkrétan ki is mondtad, hogy gyermeket vársz. A szõke hajú elõször kifejezéstelen arcot vágva emelte rád tekintetét, majd ezt felváltotta a ledöbbent arc, végül pedig gúnyosan elnevette magát, olyannyira, hogy a könnyei is kicsordultak.
-Ne-Ne haragudj, de ez... Ez volt a legjobb poén, amit valaha hallottam.-mondta akadozottan, miközben ujjaival igyekezett letörölni könnyeit, amik a nevetés következtében csordultak ki skarlátvörös íriszeibõl. Nem igazán értetted a helyzetet, annyira furcsának és természetellenesnek hatott Katsuki reakciója, hogy egy kissé meg is ijedtél emiatt.
-Te most... Tényleg azt hiszed, hogy valaha is szórakoznék egy ilyen dologgal?-kérdezted kissé felháborodva, miközben szigorúan barátodra néztél.-Nem vicceltem Katsuki, valóban gyermekünk lesz.-helyezted tenyerét hasadra, ezzel is szemléltetve, hogy valóban igazat mondasz.
-Mi? Te... Tényleg terhes vagy?-képedt el teljesen, hiszen csak ebben a pillanatban tudatosult benne igazán, hogy nem csak szórakozni próbálsz vele.
-Örülök, hogy 10 perc elteltével sikerült fölfognod az egészet.-forgattad meg szemeidet unottan.
-Na de... Ez... Hogy történhetett meg?-bámult rád elkerekedett szemekkel, keresve a megfelelõ szavakat. Nagyon látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan is kéne egy ilyen vallomásra reagálnia, annyira össze volt zavarodva.
-Hidd el, engem is lesokkolt a dolog, de hiszek abban, hogy képesek leszünk végigcsinálni ezt az egészet... Együtt.-helyezted kezedet vállára, azzal a szándékkal, hogy egy kicsit lenyugtasd, azonban a szavaiddal pont, hogy az ellenkezõjét érted el, hiszen amint tudatosult benne, hogy meg szeretnéd tartani, hitetlenkedve, összeráncolt szemöldökkel kapta rád tekintetét.
-Várjunk csak. Mi az, hogy végig csinálni? Meg akarod tartani?!-ugrott fel hirtelen a kanapéról, majd megállt elõtted, és kétségbeesetten kezdte el arcodat méregetni.
-Természetesen.-válaszoltad halál nyugodtan, úgy, mintha a világ legegyértelműbb dolgáról lenne szó.
-A rohadt életbe, mégis hogy történhetett meg ez az egész?-túrt bele idegesen szõke tincseibe, majd lassacskán tépni kezdte azokat dühében.-Miért pont most? Miért pont velünk? Francba, francba, francba!-ordítozott ökölbe szorított kezekkel, te pedig annyira megijedtél dörrenõ hangjától, hogy egy kissé összehúztad magad.
-Ezek szerint... Nem örülsz neki?-kérdezted csalódottan, szemeidbe pedig könnyek szöktek. Katsuki azonban válaszodat kikerülve ismét szólásra nyitotta száját.
-Holnap reggel az elsõ dolgunk az lesz, hogy szépen elmegyünk a kórházba és megszabadulunk tõle.-mondta ezt egy nagy sóhajtás kíséretében, ellenkezést nem tűrõ hangon, egy fokkal már nyugodtabb hangnemben.
-Katsuki, te...Hallod egyáltalán magad? Komolyan képes lennél... Erre kényszeríteni engem?-emelted rá ledöbbent tekintetedet, a könnyek pedig, amiket egészen idáig visszafojtottál, most végérvényesen is utat törtek maguknak. Képtelen voltál elhinni, amit barátod mondott neked.
-Te idióta, feltűnt, hogy kibaszottul 20 évesek vagyunk?!-kezdett ismét hangos üvöltözésbe, majd idegességében nekiállt fel alá járkálni.-Hol aludna és mibõl vennénk meg neki a cuccokat, amikre szüksége lenne, ha?! Hogy a fenébe lennénk képesek rendesen felnevelni egy gyereket, amikor kibaszottul fogalmunk sincs még csak arról sem, hogy mi lesz holnap?!-fordult feléd számonkérõen, te pedig szabályszerűen halálra ijedtél dühös arckifejezésének és összeszorított fogainak látványától.-Nem varrhatsz sem a saját, sem pedig az én nyakamba egy ekkora problémát. Legalább most az egyszer próbálj meg logikusan gondolkodni! Ennek a gyereknek a lehetõ legrosszabb élete lenne, ha megszületne. Mégis milyen szülõk lennénk mi? Fõleg én, akit halálra idegesítenek a kölykök.-nevette el magát gúnyosan, te pedig aggódóan figyelted minden egyes mozdulatát, amit a nappaliban tett meg.
-Ma-Majd beletanulsz.-álltál hirtelen fel, majd lassan odacsoszogtál szerelmed mögé, és gyengéden átölelted derekát.-Ahogyan én is. Hidd el, biztos vagyok benne, hogy remek apuka lenne belõled, csak kérlek... Ne mondj ilyeneket. Nem lehetsz ennyire szívtelen velem szemben. Nem hozhatsz meg egy ilyen komoly döntést az én beleegyezésem nélkül.-döntötted neki homlokodat izmos hátának, miközben azon igyekeztél, hogy visszaszorítsd sírásodat. Borzasztóan fájtak neked Katsuki szavai, hiszen egyáltalán nem számítottál arra, hogy ennyire ki fog borulni a hír hallatán, és megpróbál majd rávenni téged arra, hogy elvetesd a picit, de egyelõre próbáltál higgadt maradni, hiszen tudtad, hogy ha te is nekiállnál ordibálni, akkor a helyzet csak méginkább romlana köztetek.
-Most azt hiszed, hogy ez milyen fantasztikus dolog, és hogy egy gyereket felnevelni csupa móka és kacagás, de rosszul gondolod.-söpörte le karjaidat magáról, majd határozottan eltolt magától, és mélyen a szemeidbe nézett.-Ez nem egy olyan dolog, ami ha nem tetszik, akkor abba hagyhatod, mintha csak valami hobbiról lenne szó. Ha egyszer megszületik, életed végéig gondoskodnod kell róla, etetned kell, játszanod kell vele, tanítanod kell, felelõsséget kell vállalnod érte, felfogtad ezt?-kérdezte mérgesen, nálad pedig ez volt az a pillanat, amikor elszakadt a cérna és dühös kiabálásba kezdél, amivel a szõke hajút is sikerült igencsak meglepned.
-Igen felfogtam, te seggfej! De te is fogd fel, hogy képtelen lennék megölni egy ilyen aprócska életet, aki az ég világon semmirõl sem tehet!- kiabáltál teljesen kikelve magadból, a könnyeidet potyogtatva.-Nem hagyhatom, hogy a mi óvatlanságunk miatt õ fizessen meg. De ha...-törölted meg arcodat, majd könny áztatta tekintetedet Katsukira emelted, aki kissé elnyílt ajkakkal, kifejezéstelen arccal figyelt téged.-Ha te ezt nem vagy hajlandó elfogadni, és bevállalni, akkor inkább még most lépj ki az életembõl. Ígérem, nem fogok semmit sem ráderõltetni, de az biztos, hogy én ezt a gyereket meg fogom szülni vagy veled, vagy nélküled.-mondtad ki határozottan gondolataidat, barátod arcára pedig olyan szintű döbbenet ült ki, mint még talán soha ezelõtt.-Fel fogom õt nevelni, szeretni fogom, és vigyázni fogok rá az életem árán is, de innentõl kezdve ne merd magad férfinak nevezni, mert egy igazi férfi soha sem próbálná rábeszélni a szerelmét arra, hogy abortuszhoz folyamodjon és megölesse a saját csöppségét. Pedig én...-érzékenyültél el újra, miközben ujjaiddal végigsimítottál hasadon. -Annyira boldog voltam, amikor megtudtam. Csodálatos dolognak éreztem, hogy pont attól az embertõl fog gyermekem születni, akit mindennél jobban szeretek.-folyt végig egy bánatos könnycsepp arcodon, ami végül a parkettán koppant.-De... Miért is reménykedtem abban, hogy képes leszel engem megérteni? Tudhattam volna, hogy te magadon kívül senkivel sem tudsz törõdni, még velem sem.-mosolyodtál el szomorúan, Katsuki arcára pedig bűntudat ült ki, hiszen egyáltalán nem az volt a célja, hogy megbántson, vagy fájdalmat okozzon neked. De mint mindig, most is sikerült neki, akaratán kívül. Emiatt pedig rettenetesen gyűlölte magát.
-Bolond nõszemély, én csak neked akarok jót! Legalább egyszer az életben halgass...-próbált volna közelebb férkõzni hozzád, de te rögtön ellökted õt magad mellõl.
-Eleget hallottam belõled! Nem érdekelnek a hülye indokaid!-kiabáltál rá hisztérikusan, õ pedig ennél a pontnál teljesen elvesztette a józan eszét és a higgadtságát, ezért úgy gondolta, hogy jelenleg az lesz a legjobb megoldás, ha egy kis idõre magadra hagy téged, hogy mind a kettõtöknek legyen ideje alaposan átgondolni a dolgokat.
-Tch, akkor csinálj, amit akarsz...-szűrte ki fogai közt idegesen, majd az elõszobába trappolt, felhúzta a cipõjét, valamint a kabátját, majd teljes erejébõl bebaszta maga után az ajtót.
Amint Katsuki elhagyta a lakást, azon nyomban a földre rogytál, és átölelve hasadat, keserves zokogásban törtél ki. Képtelen voltál fölfogni, hogy az az ember, akit mindennél jobban szeretsz, akiért képes lennél meghalni, magadra hagyott téged csak azért, mert fél a felelõsségtõl. Nem tudtad eldönteni, hogy a dühöd és a csalódottságod Katsuki iránt, vagy pedig a szomorúságod és a kétségbeesettséged az erõsebb, ami átjárja a szívedet, azonban abban biztos voltál, hogy muszáj lesz erõsnek lenned, fõleg most, hogy magadra maradtál, és innentõl kezdve már nem csak saját magadról kell gondoskodnod, hanem a csöppségedérõl is, akinek az élete jelenleg csakis tõled függ.
Azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludtál, ami az elkövetkezendõ egy hetedrõl is elmondható volt. Az éjszaka nagy részét sírással és forgolódással töltötted, hiszen egyfolytában azon örlõdtél, hogy most mégis mihez kellene kezdened egymagadban, azt a kevéske idõt pedig, amit alvással vagy pihenéssel töltöttél, a teljesen randomszerű rosszulléteid szakították félbe, amik a legváratlanabb helyzetekben és pont a legrosszabb pillanatokban törtek rád. Egyetlen egy ember volt, akivel meg merted osztani azt, hogy mi történt veled az utóbbi napokban, az pedig nem más volt, mint Uraraka, aki amint tudomást szerzett a történtekrõl, azonnal felajánlotta, hogy ha kell, odaköltözik hozzád, hogy vigyázni tudjon rád, és a segítségedre lehessen mindenben. Borzasztóan örültél neki, hogy így reagált erre az egészre, mérhetetlenül hálás voltál azért, hogy sikerült egy ilyen barátra szert tenned, akivel bármikor, bármiféle problémádat bizalommal megoszthattad, hiszen tudtad, hogy soha senkinek nem árulná el azokat, és ez természetesen kölcsönös is volt. Szíved szerint elfogadtad volna az ajánlatát, de végül úgy döntöttél, hogy visszautasítod, hiszen bármennyire is erõs kapcsolat fűzött össze benneteket, még tõle sem várhattad volna el, hogy a nap 24 órájában téged pesztráljon, de ettõl függetlenül minden nap átment hozzád néhány órára, hogy megbizonyosodjon afelõl, hogy tényleg minden rendben van-e veled, te pedig nagyon hálás voltál neki ezért.
Egy szombati napon is éppen azt vártad, hogy legjobb barátnõd-akit szinte már fogadott nõvéredként szerettél-betoppanjon hozzád, és amikor végre meghallottad a bejárati ajtón a kopogást, boldog mosollyal az arcodon baktattál át a nappalin, hogy ajtót nyithass neki, azonban mikor lenyomtad a kilincset, és kinyitottad az ajtót, a hatalmas mosoly, ami az arcodon volt, egy szempillantás alatt el is tűnt onnan, helyét pedig a döbbenet vette át. Uraraka helyett Katsuki volt az, aki arra várt, hogy beengedd, kezében pedig egy hatalmas vörösrózsa csokor díszelgett, amit kizárásos alapon csakis neked szánhatott.
-Mit keresel itt?-vontad fel szemöldöködet meglepetten, miközben szigorúan összefontad karjaidat magad elõtt.
-Beszélni szeretnék veled... Bemehetnék?-kérdezte hezitálva, amin még te magad is meglepõdtél, hiszen soha nem hallottad még Katsukit ilyennek. Bár ahogyan elnézted, az utóbbi egy hete neki sem telhetett a legfényesebben: a haja a szokásosnál is kócosabb volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak, amik a kialvatlanságáról árulkodtak, az arcán pedig egy-két helyen borosta díszelgett.
Egyszóval pocsékul festett.
-...Nem bánom, de igyekezz, mert Uraraka nemsokára itt lesz.-sóhajtottál fel gondterhelten, miközben utat nyitottál a szõke hajúnak, aki kimért léptekkel, elhaladva melletted, be is lépett a házba. A virágcsokrot idõ közben átnyújtotta neked, amit legelõször nem akartál elfogadni, de végül mégiscsak elvetted azt a kezébõl, viszont azzal a lendülettel rögtön le is dobtad azt a konyhaasztalra.
-Nézd, én... Gondolkodtam.-vakarta meg tarkóját idegesen, miután helyet foglalt veled szemben az egyik fotelban.
-Wow, hát olyat is tudsz? Azt hittem ez már meghaladja a képességeidet.-nevettél fel cinikusan, ami látszólag nem igazán zavarta Katsukit, hiszen a hangja és az arckifejezése még mindig nyugalmat sugárzott, pedig máskor már régen ugrott volna egy ilyen megjegyzésre. Ebbõl is sejthetted, hogy tényleg nincs vele minden rendben.
-Komolyan beszélek.-ráncolta össze szemöldökét.-Nem gondoltam át rendesen azokat a dolgokat, amiket egy hete a fejedhez vágtam. Egyszerűen csak bepánikoltam, és nem tudtam, hogy hogyan kellene erre az egészre reagálnom, de idõ közben rájöttem arra, hogy borzalmasan beszéltem veled és a... Gyermekünkrõl.-pillantott félre néhány másodpercre, hiszen rettentõen furcsának érezte azt, hogy kimondta ezt a szót. Nem érezte magát felhatalmazva arra, hogy arról az életrõl, ami benned növekszik, saját gyermekeként beszéljen.
-Mármint úgy érted, hogy az ÉN gyermekemrõl, akinek a sorsáról egymagad akartál dönteni?-nyomtad meg direkt az "én" szócskát, ezzel is arra utalva, hogy még mindig mérges vagy rá a történtek miatt. Úgy érezted, hogy ez a minimum azok után, ahogyan beszélt veled, és azt akartad, hogy legalább a töredékét érezze annak a fájdalomnak, amit neked okozott.
-Megbántam, amiket mondtam, és rájöttem arra, hogy...Neked volt igazad.-sóhajtott fel beletörõdõen, majd egy pillanatra lecsukta szemét, hogy valamelyest lelassítsa heves szívverését. Félt... Rettentõen félt attól, hogy vajon mit fogsz válaszolni neki. Úgy érezte, hogy nem bírná elviselni azt, ha egy nappal is tovább haragudnál rá, és bár kevés esélyt látott arra, hogy elnyerje a bocsánatodat, mindenképpen meg szerette volna próbálni.
-Ennyit szerettél volna csak mondani? Mert ha igen, akkor légyszíves, most már menj innen, mert rengeteg dolgom van még, és nincs idõm a te...
-A francba is, én akarom ezt a gyereket!-kiabálta el magát végül, miközben összeszorítva ökleit, határozottan rád nézett. A hirtelen döbbenettõl azt sem tudtad, hogy mit kellene tenned, csupán elkerekedett szemekkel, hitetlenül figyelted a szõkeség arcvonásait.
-... Mi? De hát a múltkor még...-kezdted volna meglepetten, azonban szavadba vágott.
-Igen, tudom. Önzõen viselkedtem, és egy kegyetlen dologra akartalak rávenni téged, de ez az egész csak azért volt, mert... Megijedtem. Féltem a felelõsségtõl, és még most is félek. Borzasztó természetem van, a türelem az, ami a leginkább távol áll tõlem, amikor pedig kimondtad azt, hogy gyermekünk lesz... Lesokkoltam. Én... Rettegek attól, hogy rossz apa lesz belõlem.-vallotta be neked õszintén érzéseit, idõ közben pedig a szemei megteltek könnyekkel, de igyekezett visszaszorítani gyengeségét. Te pedig csak csendben, figyelmesen hallgattad szavait. Az eddigieknél is jobban ledöbbentett, hogy ez állt a háttérben Katsuki kiakadását illetõen. Nem gondoltad volna róla, hogy így vélekedik magáról. Nem tudtad, hogy emiatt rettegett annyira ettõl az egésztõl.
-Ka-Katsuki...Te...
-Ne, inkább most ne is mondj semmit. Tudom, hogy a történtek után látni sem szeretnél többé, de szerettem volna, hogy tudj arról, hogy amikor néhány napja végleg sikerült felfognom azt, hogy apa lesz belõlem... Boldog voltam.-mosolyodott el haloványan egy pillanatra, aminek a látványa képes volt megolvasztani a szívedet, és emlékeztetni arra, hogy bármit is mondott, még mindig szereted õt, és szükséged van rá.-És én...Tényleg szeretném ezt az egészet végigcsinálni. Melletted akarok lenni, vigyázni akarok rád, éreztetni akarom veled, hogy szeretlek és... Veled szeretnék lenni akkor is, ha a lurkó megérkezik. Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, amiért magadra hagytalak pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna a támogatásomra. Én csak azt szeretném, hogy tudd... Sajnálom.
Mondandója után csend telepedett az egész lakásotokra. Annyira váratlanul ért ez a vallomás, annyira meghatódtál, hogy gondolkodás nélkül felálltál addigi helyedrõl, és szerelmed nyakába ugorva zokogásba kezdél. Legelõször nem tudta, hogy most mit is kellene tennie, de hamar rájött, hogy innentõl kezdve már nincs min gondolkodnia, csupán azt kell követnie, amit a szíve diktál, ezért erõs karjait köréd fonta, és gyengéden visszaölelt téged.
-Akkor ez azt jelenti, hogy... Megbocsátasz?-suttogta füledbe félénken, te pedig mivel a sírás miatt képtelen lettél volna arra, hogy válaszolj, ezért csak bólintottál egyet. A szõke hajú régóta nem érezte már magát ennyire boldognak. Úgy érezte, hogy nem érdemel meg téged, és a jó szívedet, de abban a pillanatban megfogadta, hogy innentõl kezdve azon lesz, hogy minél jobb emberré váljon, hogy a leendõ gyermeketek ha majd egyszer felnõ, büszke lehessen arra, hogy õ az édesapja.
-Katsuki...-motyogtad nyakába kis idõ elteltével, mikor a sírásod alábbhagyott.
-Tessék?-távolodott el tõled, hogy a szemeidbe nézhessen.
-Néha nagyon nyálas tudsz lenni, ugye tisztában vagy vele?-kérdezted komoly arckifejezéssel, aminek a láttán szerelmed egy pimasz mosolyra húzta ajkait.
-Remek, most aztán rendesen hazavágtad a hangulatot.-mondta durcásan, de a mosolya még mindig az arcán húzódott. Szeretted, amikor õszintén rádmosolygott. Olyankor mindennél gyönyörűbbnek találtad õt.
-Komolyan beszélek. Nem kell amiatt aggódnod, hogy nem leszel elég jó. Én tudom, hogy képes leszel szeretni õt, és abban is biztos vagyok, hogy õ is imádni fog téged.-simítottál végig arcán, õ pedig egy pillanatra meghatódott, de ezt követõen ismét viccelõdni kezdett veled.
-Tch,engem ki nem imád?
-...Na szép. A régi Katsuki máris visszatért.-forgattad meg szemeidet mosolyogva, mire az említett ismét magához szorított téged, majd az ölébe kapva a szemközti kanapéra fektetett téged, és rögtön föléd is kerekedett.
-Igen, és a régi Katsuki már nagyon nagyon meg szeretné csókolni a leggyönyörűbb, legkedvesebb, legtökéletesebb nõt, akivel valaha találkozott.-hajolt vészesen közel arcodhoz, majd ujjaival arcodat kezdte el cirógatni, mire ezúttal rajtad volt a sor, hogy egy pimasz mosolyra húzd ajkaidat.
-Hát akkor meg mire vár? Még a végén lekési a nagy pillanatot, és ez a bizonyos nõ faképnél hagyja a sok szövegelése miatt.-amint ezt kimondtad, a szõke hajú azonnal az ajkaidra tapadt, és egy forró, de rettentõen gyengéd csókban részesített téged. Borzasztóan hiányzott már neked ez az érzés...Ahogyan neki is. Miután elváltatok egymástól, egy rövid csókot nyomtál szerelmed homlokára, aki ettõl a cselekedetedtõl enyhén elpirult, zavart arcát pedig mellkasodon pihentetve próbálta meg elrejteni elõled. Nem szólt egy szót sem, csupán lehunyta szemeit, és csak hallgatta egyenletes szívverésed, ami egy furcsa, megmagyarázhatatlan biztonságérzettel árasztotta el.
-Katsuki...Nagyon szeretlek.-simítottál végig puha tincsein, kezed pedig végül tarkóján állapodott meg.
-Én is szeretlek téged...És a vakarcsot is.-simított végig oldaladon, miközben lágy mosolyra húzta ajkait, néhány perc elteltével pedig már mind a ketten az igazak álmát aludtátok, immáron egymás karjai között.