Bakugou Katsuki Boyfriend Preferences

💔Amikor közlöd, hogy szakítani akarsz vele💔

Egy eléggé fárasztó és igencsak hosszú hét után végre elérkezett a várva várt hétvége, amikor is néhány osztálytársaddal, köztük Midoriyával, Urarakával, Todorokival, Minával, és Denkivel megbeszéltétek, hogy a szombati napot együtt fogjátok tölteni kikapcsolódásképpen, hiszen az elmúlt hetekben szinte fel sem álltatok a könyveitek mellõl a rengeteg vizsgátoknak köszönhetõen, és úgy éreztétek, hogy a rengeteg magolás után megérdemlitek, hogy egy kicsit lazítsatok egymás társaságában. Úgy döntöttetek, hogy a délelõttöt a városban való csámborgással, a délutánt pedig a moziban fogjátok eltölteni, hiszen pont a mai napon adták azt az izgalmas akciófilmet, amit már régóta meg szerettetek volna nézni mindannyian. Erre az izgi programra még sok más osztálytársatokat is meghívtátok, mint például Momot, Serot, Tsuyut, Iidát, Kirishimát, de sajnos egyikõjük sem ért rá, így végül csak ti hatan mentetek. Amikor elkezdtétek szervezni ezt a programot, elsõ dolgod volt, hogy barátodat, a mindig morgós Katsukit is meghívd magatokkal, õ azonban hallani sem akart errõl az egészrõl, hiszen az -õ szavaival élve- semmi kedve nincs egy teljes napon kereszül nézni Deku és a felemás arcú barom pofáját, szóval úgy döntöttél, hogy inkább nem erõsködsz, hiszen tudtad jól, hogy a szõkeség ki nem állhatja ezt a két fiút, akikkel nem mellesleg te nagyon jó kapcsolatban vagy a kezdetektõl fogva, és gyakran lógtál együtt velük már akkor is, amikor ti ketten még nem is alkottatok egy párt. Tudtad jól azt is, hogy Katsukinak mennyire szúrja a szemét, amikor azt látja, hogy mennyit nevetsz és milyen jól érzed magad a társaságukban, amikbõl sokszor adódott már köztetek kisebb nagyobb veszekedés, pedig számtalanszor elmondtad már barátodnak, hogy nincs oka az aggodalomra és a féltékenykedésre, hiszen te csakis õt szereted, és senki másra nem lennél képes úgy tekinteni, mint ahogyan rá, de sajnos túlságosan is elöntötte a szívét a féltékenység és a kétkedés, szóval nem igen bízott a te szavaidban sem, pedig soha sem adtál neki okot egy percig sem arra, hogy ne bízzon benned. Viszont bármennyit is veszekedtetek, elõbb utóbb mindig kibékültetek, azonban ahogyan telt az idõ és egyre gyakoribbá váltak Katsukinál a random rátörõ féltékenységi/dührohamai, kezdted úgy érezni, hogy ha ez így folytatódik, annak nagyon nem lesz jó vége, hiszen kezdtél egyre jobban belefáradni a folytonos nyugtalanságba, és nem mellesleg a durva jelzõkkel sem voltál kibékülve, amikkel Katsuki illette barátaidat egy egy heves vitatkozás közben, ami az indulatainak és az elborult agyának volt köszönhetõ. Éppen ezért is voltál annyira meglepve, hogy ezúttal bármiféle gonosz megjegyzés nélkül hagyott téged elmenni a barátaiddal, és nem faggatott téged arról, hogy mégis mit fogtok csinálni, amiért nagyon hálás voltál neki, és kezdtél abban reménykedni, hogy végre Katsuki belátta, hogy nincs oka a bizalmatlankodásra, hiszen soha nem lennél képes õt elhagyni senkiért. Nos, ha tudtad volna elõre, hogy a nyugodtsága a vihar elõtti csendet jelképezte, akkor biztos, hogy ki sem mozdultál volna otthonról aznap.
A szombatod fantasztikusan telt, rengeteget beszélgettetek, nevettetek, és végre, hosszú idõ után újra felszabadultnak és nyugodtnak érezhetted magad, amit csakis a barátaidnak köszönhettél, hiszen tettek arról, hogy minden problémádat elfelejtsd és egyszerűen csak élvezd az életet. A nap zárásaként betértetek egy pizzázóba, ahol még beszélgettetek egy kicsit néhány doboz pizza és ital társaságában, majd miután végeztetek, elbúcsúztatok egymástól és mindannyian elindultatok haza. Út közben jutott csak eszedbe, hogy a telefonod a film kezdete óta kikapcsolt állapotban van, és amint ezt realizáltad, rögtön el is kezdtél a táskádban kutatni, és miután a kezed ügyébe került a fekete készülék, és hosszan megnyomva az oldalán lévõ kis gombot, bekapcsoltad, rögtön azzal találtad magad szembe, hogy a fõképernyõ 20 darab nem fogadott hívást, 10 messenger üzenetet és legalább 15 darab sms-t jelzett neked, amik mind mind barátodtól, Katsukitól származtak. Mivel már csak néhány utcányira voltál barátod otthonától, ezért úgy döntöttél, hogy már felesleges lenne visszahívnod, de a hevesen dobogó szívedet, ami a félelem miatt volt, egy percig sem tudtad volna eltitkolni, hiszen már jól ismerted barátodat, és tisztában voltál vele, hogy mennyire mérges tud rád lenni, amikor nem veszed fel neki a telefont, ami miatt elképzelésed sem volt, hogy mégis mit fogsz tõle kapni azért, amiért ilyen hosszú idõn keresztül nem tudott téged elérni. Kb.5 perc elteltével befordultál barátod lakásának utcájába, azonban amikor a lakás bejárati ajtajához értél, néhány percre megtorpantál, hiszen attól féltél, hogy Katsuki megint le fogja ordítani a fejedet a helyérõl, amire elég nagy esély van a természetét ismerve, de megpróbáltál erõt venni magadon, és elfojtani az aggodalmadat, ezért nagyot nyelve megragadtad a kilincset és benyitottál a lakásba, ahol elég nagy csend és sötétség uralkodott, tekintve, hogy már az ablakokon keresztül sem tudott beszűrõdni semmiféle fényforrás, hiszen kb.este 9 óra lehetett, és odakint már korom sötét volt. Arra gondoltál, hogy barátod talán elaludt, miközben téged várt, ezért halkan becsukva magad mögött az ajtót, az elõszobába lépkedtél és lehúztad magadról a cipõdet, valamint a kabátodat, majd miután ezzel végeztél, úgy döntöttél, hogy felmész a szõkeséghez és megnézed, hogy mit csinál, azonban arra nem számítottál, hogy a sötét nappaliba belépve szembe fogod magad találni vele, ahogyan a kanapén ülve bámul maga elé, és idegesen dobol a lábaival. Amint meghallotta a lépteidet, rögtön feléd kapta tekintetét, viszont te nem értetted, hogy mégis mit művel itt egyedül és miért van lekapcsolva a villany, azonban még mielõtt ezt megtudakolhattad volna, kifejezéstelen arca rögtön átváltott haragosba, amint tekintete találkozott a tiéddel, ami miatt egy pillanatra a vér is megdermedt ereidben.
-Mégis mi a fasz tartott ennyi ideig, ha?!-pattant fel hatalmas lendülettel a kanapéról, ezzel igencsak megijesztve téged, majd elõtted kb. 20 centiméter távolságra megállt, és úgy pillantott le rád.-Tudod te hogy mennyi az idõ? Délelõtt tízkor mentél el, most pedig este kilenc is elmúlt. Legalább hússzor hívtalak, de az a rohadt telefon egyfolytában ki volt kapcsolva!-mondta dühösen, miközben feléd tartotta telefonját abból a célból, hogy alátámassza kijelentésének igazságát. Félve pillantottál fel skarlátvörös, haraggal és számonkéréssel teli íriszeibe, miközben tettél egy lépést hátra, hiszen túlságosan kellemetlenül érezted magad amiatt, hogy barátod ennyire közelrõl, ilyen hangosan üvöltözik veled.
-S-Sajnálom Katsu, véletlenül úgy hagytam, miután beültünk a moziba filmet nézni és teljesen elfeledkeztem arról, hogy vissza kapcsoljam.-pillantottál félre, hiszen jelenleg egyszerűen lehetetlen feladatnak érezted, hogy felvedd barátoddal a szemkontaktust. Ahhoz ugyanis túlságosan féltél tõle, valamint attól is, hogy ha a szemeibe nézel, akkor talán valami olyan érzelemmel fogsz találkozni, amivel nagyon nem szeretnél.-De láthatod, hogy itt vagyok, élek és virulok, szóval kérlek higgadj le.-próbáltad megnyugtatni higgadt hangon, miközben csuklója után nyúltál, azzal a szándékkal, hogy megsimogasd karját, hiszen tudtad, hogy ezzel általában le tudod nyugtatni, azonban még mielõtt ez bekövetkezhetett volna, a szõkeség hátrébb lépett, hogy még csak véletlenül se tudd õt elérni.
-Higgadjak le?! Hogy kérhetsz tõlem ilyet, miután abban a tudatban kellett itthon ücsörögnöm, hogy azzal a seggarcú Dekuval és a felemás pofájú rohadékkal szórakozgatsz?-üvöltött rád az eddigieknél is durvább hangnemben, ami miatt összeszorítottad szemeidet.-Egész nap csak rád gondoltam, egész nap csak amiatt aggódtam, hogy nehogy valamelyikõjük rád másszon, erre te még ráteszel egy lapáttal azzal, hogy azt a kibaszott telefont sem vagy képes felvenni, amikor hívlak.-folytatta tovább, nálad pedig ez volt az a pont, amikor erõt véve magadon, megpróbáltál visszaszólni neki és megvédeni magad.
-Hékás! Én téged is hívtalak magunkkal, de te hallani sem akartál errõl az egészrõl.-felelted határozottan, miközben összeráncolt szemöldökkel felpillantottál arcára.-Mondd, miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszanunk, amikor elmegyek valahova Midoriyával vagy Todorokival? Miért nem bízol bennem?-kérdezted immáron szomorú hangon, hiszen rettentõen rosszul esett neked, amivel Katsuki vádolni próbálta legjobb barátaidat, nem beszélve arról, hogy a folytonos bizalmatlankodásával azt sugallja, hogy bármelyik pillanatban képes lennél õt megcsalni. Ezt konkrétan még soha nem mondta ki, de érezted, hogy már csak idõ kérdése és ezzel is meg fog téged vádolni.
-Mert ennyi idõ bõven elég volt arra, hogy kiismerjelek. Játszod itt az álszentet és úgy teszel, mintha nem lenne okom arra, hogy féltselek, de te nem tudod, hogy nekem milyen kibaszott szar érzés azt látni, hogy azzal a két idiótával társalogsz és még csak azt sem veszed észre, hogy mennyire nyomulnak rád.-felelte gúnyos hangnemben, te pedig nem tudtad eldönteni, hogy jelenleg a döbbentséged, a sértettséged, a felháborodottságod, vagy pedig a csalódottságod az, ami leginkább átjárja a szívedet. Borzasztóan érezted magad Bakugou kegyetlen szavai és vádaskodása miatt, egyszerűen nem értetted, hogy mire alapozza a feltevéseit, és kezdted egyre inkább úgy érezni, hogy a kapcsolatotok elért ahhoz a ponthoz, ahonnét már nincs visszaút, hiszen azáltal, hogy nem bízik benned, pontosan az egyik, ha nem a legfontosabb tényezõt öli ki a kapcsolatotokból, ami nélkül ez az egész nem működõképes.
-Hogy... kiismerj?-kérdezted ledöbbenve, miközben tanácstalanul pillantottál fel lenézõ, gúnyos arcára, aminek láttán csak mégkellemetlenebbül, mégmegalázottabbnak érezted magad.-Te meg mirõl beszélsz Katsuki? Midoriya és Todoroki a legjobb barátaim, úgy szeretem õket, mintha a testvéreim lennének, és õk is tisztában vannak azzal, hogy mi egy pár vagyunk, ahogyan szinte mindenki abban a rohadt suliban, és ezt õk tiszteletben is tartják.-folytattad kissé megemelve hangodat, hiszen az összefacsarodott szíved mellett rettentõen mérgesnek is érezted magad, amit ezek után már egyszerűen képtelen voltál visszafojtani magadban. Azonban látva, hogy Katsuki nem figyel rád és a zsebébõl elõhúzva a telefont, elkezdi azt nyomkodni, csak méginkább felhúzott téged, viszont ez az állapot csupán néhány másodpercig tartott, ugyanis ezt követõen feléd tartotta telefonját, aminek képernyõjén egy fotó volt megnyitva, amin éppen az volt látható, ahogyan Todoroki ad egy csókot az ajkaidra, te pedig közben lágyan mosolyogsz és lehunyva tartod pilláidat.
-Igen? Akkor ez itt mégis mi a franc?-kérdezte megtört, fájdalmas hangon, te azonban annyira le voltál sokkolva az eléd táruló látványtól, hogy egy árva hang sem jött ki ajkaidon. Tisztán emlékeztél arra a napra, amikor ez történt, hiszen nem is volt annyira régen. Kb. egy hónapja lehetett, hogy Todoroki elvesztett egy jelentéktelen fogadást, amit Kaminarival kötöttek, és emiatt meg kellett csókolnia téged. De nem gondoltad volna, hogy bárki is lefotózott volna benneteket, hiszen az egész mindössze egy pillanatig tartott, csupán egy aprócska puszit helyezett ajkaidra, utána pedig minden visszaállt a rendes kerékvágásba, mintha mi sem történt volna.
-E-Ezt meg... Honnan szedted?-kérdezted lesokkolt hangon, keresve a megfelelõ szavakat, ugyanis tudtad, hogy azzal, hogy ez az egész Katsuki tudomására jutott, talán elég lesz ahhoz, hogy valami olyan dolgot tegyen, amit késõbb mindenképpen megbánna. Nem magad miatt aggódtál, nem amiatt féltél, hogy veled mit fog tenni ezek után, hiszen bármennyit is veszekedtetek, bármennyire durván beszélt veled, tudtad, hogy téged soha, semmilyen körülmények között nem lenne képes bántani. Ha tudtad volna elõre, hogy mekkorát tévedtél...
-Nem az a lényeg, hogy kitõl van, hanem az, hogy az a faszfej lesmárolt téged!-ordította hisztérikusan, miközben a kezében lévõ telefonját teljes erejébõl a földhöz vágta, ami azon nyomban ripityára tört.-És még csak nem is szóltál nekem errõl egy szót sem, hogy jól lerobbanthassam azt az idióta fejét a helyérõl.-szorította ökölbe kezeit, miközben ajkait beharapva éppen azon igyekezett, hogy nehogy felrobbanjon a dühtõl. Soha nem láttad még õt ennyire mérgesnek, pedig róla aztán tényleg elmondható, hogy minden apróságon képes felhúzni magát, de ezúttal konkrétan úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban, bárkit képes lenne megölni. Nem tagadtad volna, hogy szó szerint rettegtél tõle és a következményektõl, de ezt a nyomasztó érzést próbáltad leplezni, és igyekeztél minél magabiztosabbnak tűnni, hiszen tisztában voltál vele, hogy ha most nem sikerül valahogyan lenyugtatnod, akkor biztos, hogy még a mai nap folyamán valakit agyon fog verni.
-Pontosan ezért nem szóltam neked, hiszen tudtam, hogy így reagáltál volna.-mondtad nyugodt hangnemben, mire Katsuki rád emelte haragos tekintetét.
-És most jobb?!-vágódott le teljes erejébõl a kanapéra, miközben idegesen beletúrt szõke tincseibe, és lehajtva fejét, a padlót kezdte el kémlelni.
-... Kérlek Katsu, legalább most az egyszer hallgass rám és ne csinálj hülységet. Ez csak egy idióta fogadás volt, és esküszöm, hogy csak egy ártatlan szájrapuszi volt az egész. Semmit nem jelentett számomra, ahogyan Todorokinak sem.-próbáltál mentegetõzni, azonban ez volt a lehetõ legrosszabb megoldás, amit jelenleg választhattál, hiszen amint meghallotta azt a bizonyos nevet, rád emelte vérben forgó, skarlátvörös íriszeit, és a másodperc töredéke alatt felállt a kanapéról, közben pedig karját feléd lendítve akkora pofont mért az arcodra, hogy azon nyomban bevörösödött az egész bõrfelület. Döbbenten emelted kezedet az ütés helyére, miközben ujjaidat ott tartva némán hallgattad barátod kegyetlen szavait, amik tõrként fúródtak szívedbe, ezáltal begyógyíthatatlan sebeket okozva.
-Kurvára leszarom, hogy hogyan történt, a lényegen akkor sem változtat semmit. Hagytad, hogy egy másik csávó lekapjon, és még csak meg sem próbáltad ezt megakadályozni. Hogy a faszomba lehetsz ekkora egy ribanc?!-üvöltött rád teljesen kikelve magából, és még csak fel sem tűnt neki az, amit tett, és amit a fejedhez vágott. Te pedig annyira le voltál döbbenve a történtek miatt, hogy még a testedben szétterjedõ fájdalmat sem érzékelted. Elnyílt ajkakkal, könnyes szemekkel emelted tekintetedet a szõke hajúra, akinek a szívét jelenleg annyira átjárta az irántad és a Todoroki iránt érzett düh, hogy már gondolkodni és helyesen cselekedni sem volt képes.
-Katsu...-suttogtad magad elé megtörten, miközben arcodon végiggördült egy forró könnycsepp, ami végül a parkettára koppanva fejezte be útját.
-Már abban sem vagyok biztos, hogy ma tényleg csak "kikapcsolódni" voltatok. Ezek után azt is kinézem belõled, hogy ez az egész csak kamu volt és valójában egész nap a felemás pofájú ágyában hemperegtél.-pillantott félre, arcán pedig az irántad érzett undor legegyértelműbb jelei tisztán kiolvashatóak voltak.-Tch... Remélem, hogy legalább jól éreztétek magatokat és õ meg tudta neked adni azt, amire ezek szerint én képtelen voltam. Bár mit is vártam tõled?-folytatta lekezelõen, hangjában pedig olyan szintű szánalom volt jelen az irányodba, hogy legszívesebben már emiatt képes lettél volna elsírni magad.-Tudhattam volna már a kezdetektõl fogva, hogy egy magadfajta kurva nem elégszik meg egyszerre egy fasszal, mindenképpen több kell neki. És én barom azt hittem, hogy te majd más leszel. Mégis mi a francra számítottam?!-nevetett fel gúnyosan, elkeseredett hangon, miközben tenyerét arcára csapta. Te pedig csak álltál magad elé meredve, miközben könnyeid némán folytak végig arcodon, teljesen elhomályosítva látásodat. Katsuki minden egyes szava egy újabb tõrként fúródott a szívedbe, mérhetetlen fájdalmakat okozva. Nem a pofon miatt voltál ennyire elkeseredett, bár igazság szerint ezt sem nézted volna ki belõle, hogy valaha képes lenne kezet emelni rád, viszont ismerted a természetét, és úgy érezted, hogy ezen a dolgon még képes is lettél volna valahogyan túllendülni. Viszont az, ahogyan beszélt rólad, egyszerűen nem bírtad elviselni, hiszen rá kellett jönnöd, hogy amiket mondott, nem pusztán felindulásból mondta, hanem valóban így vélekedett rólad. Ez pedig borzasztóan fájt neked, fõleg azért, mert csak te magad voltál tisztában azzal, hogy mennyire de mennyire szereted Katsukit, hiszen azok után, ahogyan viselkedett veled, rá kellett jönnöd, hogy számára sajnos soha nem volt elég egyértelmű az, hogy te valóban, feltétel nélkül, õszintén szereted õt. Valahogyan nem akarta ezt soha sem elhinni neked, amire lehetséges, hogy a személyisége, vagy a múltban ért rengeteg csalódás vezette, de a lényeg az, hogy mégis sikerült elmarnia téged maga mellõl. Nem mert téged szeretni úgy, ahogyan te szeretted õt, és nem bízott meg benned úgy, ahogyan te bíztál benne. Ennek a két létfontosságú dolognak a hiányában végül zátonyra futott a kapcsolatotok.
-Szóval... Ezt gondolod rólam valójában...Értem.-mosolyodtál el fájdalmasan, miközben kézfejeiddel letörölted könnyeidet szemeid sarkából, majd a táskádhoz lépkedtél, amit ma magaddal vittél, és elõhúztál belõle egy szépen, alaposan és precízen becsomagolt dobozt, amit átnyújtottál Katsukinak.-Ezt...Csak a születésnapodon szerettem volna neked odaadni, de így már nem számít, hiszen...Az egész értelmét vesztette.-zokogtad el magad ismét, majd amilyen gyorsan csak lehetett, az elõszobába rohantál, ahol felhúztad magadra a cipõdet és a kabátodat, azonban még mielõtt végleg elhagytad volna Katsuki lakását, még egyszer utoljára rá pillantottál könny áztatta szemeiddel, és ezt mondtad:
-Sajnálom hogy nem voltam számodra elég jó. Sajnálom, hogy nem bíztál bennem eléggé...Sajnálom, hogy ez az egész így alakult és hogy így vélekedsz rólam. Bármit is gondolsz most, bárhogyan is érzel, bármilyen dühös vagy rám, azt az egyet semmiképpen sem mondhatod, hogy nem szerettelek téged. Még most is, ezek után, amiket a fejemhez vágtál... Még mindig ugyanúgy szeretlek... És ez soha nem fog változni. Viszont... Jobb lesz mindkettõnknek, ha az útjaink innentõl elválnak. Remélem, hogy... Egyszer sikerül majd egy olyan lányt találnod, akivel tényleg boldog leszel. És... A suli miatt sem kell aggódnod, hiszen hétfõn elsõ dolgom lesz, hogy kiiratkozzak, mert tudom, hogy valószínűleg soha többé nem akarsz engem látni, én pedig nem bírnám elviselni magamon a gyűlölettel teli tekintetedet. Remélem, hogy... Egyszer meg fogsz tudni nekem bocsátani... Ég veled Katsuki...-szorítottad össze ajkaidat a mérhetetlen lelkifájdalomtól, majd gyors léptekkel ki is rohantál a lakásból, egyenesen abba a parkba, ahol a legelsõ randevútokon voltatok. Mivel korom sötét volt, egy lélek sem tartózkodott az utcán. Az este csöndjét a fák leveleinek összezördülése okozta, ahogyan a szél lágyan belekapott az ágakba. Kerestél egy neked tetszõ padot, majd leültél rá, és minden fájdalmadat kiadva magadból, hangos sírásba kezdtél, amit senki az ég világon nem hallhatott.
Miután kiléptél az ajtón Katsuki hosszú percekig maga elé meredve próbálta meg felfogni szavaidat, és az egész kialakult helyzetet. Rettenetesen fusztráltnak, csalódottnak, elkeseredettnek és mérgesnek érezte magát, az pedig, hogy az íriszeit szúró könnyei egyre inkább feltörni vágyakoztak, csak méginkább felidegesítette, ezért az elsõ tárgyba, amit meglátott, teljes erejébõl belerúgott, majd a szemközti falnak rontva ököllel beleütött abba, ami azon nyomban beszakadt ütésének erõsségétõl, azonban ezzel azt is sikerült elérnie, hogy az ökle ripityára törjön. De nem foglalkozott a fájdalommal és az ujjain végigcsordogáló vérrel, ami sebeibõl származott, újra és újra megismételte elõbbi cselekedetét, majd kb. a tizedik alkalom után sikerült annyira szilánkosra zúznia a csontjait, hogy egy hatalmas üvöltés kíséretében zuhant térdeire. Hevesen zihálva, összeszorított szemekkel igyekezett magát minél hamarabb lenyugtatni, azonban a következõ pillanatban mikor kinyitotta pilláit, tekintete a tõled kapott dobozon állapodott meg. Elõször nem szerette volna kinyitni, úgy gondolta, hogy azzal a lendülettel, amivel a kezébe vette, ki is hajítja azt a kukába, azonban a kíváncsisága sokkal erõsebbnek bizonyult a sértettségénél, ezért lassú mozdulatokkal az említett tárgy felé nyúlt, majd hátát nekitámaszva a kanapénak, elkezdte széttépni a dobozt befedõ csomagolópapírt, azonban amikor a végéhez ért és a szemei elé tárult a doboz tartalma, egyszerűen ledöbbent. Legelõször is egy fotóalbumot vélt felfedezni benne, amibe rögtön bele is lapozott, és enyhén elmosolyodva látta, ahogyan a legszebb és legviccesebb pillanataitok vannak megörökítve. Akaratlanul is eszébe jutott, amikor néhány héttel ezelõtt megemlítette neked, hogy már az õsidõk óta együtt vagytok, mégsincs egyetlen egy olyan közös képetek sem, amit teljes valójában meg tudna fogni a kezében, te pedig mivel ittad Katsuki minden egyes szavát, és mindig arra törekedtél, hogy örömet okozz neki, minden egyes kis apróságot megjegyeztél róla, hiszen szerettél volna minél többmindent tudni róla, ahogyan azt is, hogy mire vágyik igazából. És az, ahogyan Katsuki a nyugodtabb, õszintébb pillanataiban ezekrõl beszélt neked, rádöbbentett arra, hogy a szõke fiú valójában rettentõen egyszerű dolgokra vágyik: szeretetre, szerelemre, megértésre, törõdésre, szép emlékekre. Ez volt minden, amit szeretett volna a magáénak tudni, és ezeket mind mind megkapta tõled. Ahogyan tovább lapozott az albumban, elérkezett egy olyan oldalra, amin a számára leggyönyörűbb és legcsodálatosabb napja volt megörökítve, mégpedig az, amikor elmentetek a legelsõ randitokra, ahol csináltatok egy szelfit, amikor este a parkban ültetek, a háttérben pedig tisztán látszódott, ahogyan a sötét égbolton megjelenik néhány színes, szemkápráztatóan szép tűzijáték. Ahogyan Katsuki újra lefuttatta magában azt a napot, íriszeibõl kibuggyant néhány meghatódott könnycsepp, hiszen az volt az a nap az életében, amikor életében elõször igazán boldognak érezte magát, most viszont ahogyan visszagondolt azokra a pillanatokra, a szíve összefacsarodott a fájdalomtól és a bánattól. Újra kezébe vette a dobozt, amiben már csak egy dolog volt, méghozzá egy fekete póló, amit már régóta kinézett magának, és még neked is megemlítette, hogy mennyire faszán néz ki, te pedig kapva az alkalmon, még aznap délután visszasiettél a bolthoz, hogy megvehesd neki. Amint ujjaival megérintette a ruhadarabot, méginkább szomorúvá vált, majd kezeibe vette azt, és az arcához emelve mélyen beszívta annak illatát, viszont nem azt a tipikus új ruha szagot érezte rajta, hanem a te kellemes illatodat, hiszen a póló egészen idáig a te ruháid között hevert, hiszen nem szeretted volna, hogy Katsuki megtalálja, és ennél jobb helyet nem tudtál neki találni. A szõke fiú hosszú percekig ücsörgött ebben a pózban, arcát a ruhaanyagba temetve, amikor hirtelen gondolatmenetébõl a földön heverõ összetört telefonjának a pittyegése zökkentette ki. Erõtlenül nyúlt a fekete, betört képernyõjű készüléke után és meglepõdve látta, hogy a telefonja egy ekkora ütés után is működik. Azonban ami méginkább meglepte, az a képernyõjén felugró chatablak volt, amin Kirishima fényképe volt látható. Rögtön megnyitotta üzenetét, hiszen õ volt az, aki elküldte neki a fényképet is, amin Todoroki egy csókot helyezett ajkaidra. A fotót nem õ készítette, neki is Sero küldte, viszont mivel Kirishima Katsuki legjobb barátja, kötelességének érezte, hogy beavassa ebbe Katsukit. Nem az volt a célja, hogy összeugrasszon benneteket, õ csak a barátját próbálta meg védeni azzal, hogy a tudomására juttatta ezt az esetet, de ettõl függetlenül mindig is ismert téged és õ maga is nagyon jól tudta, hogy meghalni is képes lennél legjobb barátjáért, éppen emiatt õ maga sem értette, hogy mi ez az egész. Ezt pedig mi sem támasztotta alá jobban, mint a mostani üzenete, amiben csupán egy néhány perces hangüzenet volt, viszont ezen kívül Kirishima nem írt semmilyen szöveget. Katsuki legelõször nem akarta lejátszani, hiszen így is teljesen ki volt már idegileg, de végül úgy döntött, hogy jobb lesz ha meghallgatja, ezért hüvelykujjával rábökött a lejátszás gombra. A hangüzenetben te, Sero, Mineta, Todoroki, Urararaka és Midoriya beszélgetése volt hallható, ahogyan éppen arról volt szó, hogy Sero megkérdõjelezte a Katsuki iránt érzett szerelmedet, nem értette, hogy mégis mit szeretsz benne annyira, hiszen mindenkivel bunkó, lekezelõ, és nem mellesleg rengeteget káromkodik és üvöltözik. Ami a leginkább ledöbbentette Katsukit, az az volt, hogy legelõször is Midoriya és Todoroki keltek a védelmére:
-Igen, ebben igazad van. Kacchan sokszor képes elvetni a sujkot, és a természetével gyakran megbánt másokat, emiatt pedig sokszor került már bajba. De ha bárkit megkérdeznél ebben az osztályban, mindenki azt mondaná, hogy kedveli õt, és nem véletlenül. Kacchan a legkitartóbb, legelszántabb ember, akivel valaha találkoztam, és bár tudom, hogy nem igazán kedvel engem, de én ettõl függetlenül barátomként tekintek rá, hiszen vele nõttem fel. Amióta csak az eszemet tudom, mindig is az életem része volt, éppen emiatt tudom, hogy õ milyen ember valójában. Neki köszönhetõen tartok ott, ahol most tartok, hiszen a kitartásával, a gyõzni akarásával olyan szinten képes volt engem motiválni, hogy soha nem adtam fel, és akárhányszor padlóra küldött az élet, mindig képes voltam felállni. Kacchan... Kacchan olyan számomra, mint egy hõs, aki megmentette az életemet. Ezért szeretném õt annyira legyõzni... Be akarom bizonyítani neki, hogy már nem az a tehetetlen, gyenge Deku vagyok, aki régebben voltam. A Deku név, amit kiskorunkban aggatott rám, már egy igazi hõsé, én pedig büszkén fogom viselni, hiszen attól az embertõl kaptam, akit a legjobban tisztelek és akire a leginkább felnézek.~Midoriya
-Én nem ismerem olyan régóta Bakugout, mint ti, viszont amennyit láttam eddig belõle, én magam is azt tudom mondani, hogy õ egy elképesztõen erõs srác. Nem nevezem a barátomnak, hiszen tudom, hogy nem bír engem, de tisztelem õt, mint osztálytársamat és ugyanolyan riválisomnak tartom, mint ahogyan Midoriyát. Tudom, hogy a szavai gyakran durvák és sértõek, de ezekkel a szavakkal képes másokat arra ösztönözni, hogy soha ne adják fel, ez pedig egy nagyszerű tulajdonság benne, amit mindig is irigyeltem. Bakugou olyan az osztály számára, mint a gyõzelem szimbóluma, egy fénysugár a sötétségben, aki képes reményt hozni mások életébe a tettei és az akarata által.~Todoroki
-Én hosszú órákig tudnék beszélni Katsukiról, hiszen úgy, ahogyan Midoriya, én magam is óvodás korom óta ismerem Katsukit. És az, hogy valaki azt hiszi róla, hogy nem képes senkit sem szeretni, az a legnagyobb faszság, amit valaha hallottam. Ô egy nagyon érzékeny, érzelmekkel túlfűtött ember, tele megbánással a múltban elkövetett hibái miatt, ezeket az érzéseket azonban mindig is az üvöltözéssel próbálta meg elrejteni mások elõl. De aki jól ismeri, az tudja, hogy õ egy nagyon is kedves, jószívű és gondoskodó fiú, akit én mindennél jobban szeretek. Bármi is történjék, rám mindig számíthat majd, hiszen itt leszek neki, bármilyen nehézséggel is kell majd szembenéznie. Nélküle el sem tudnám már képzelni az életemet, és nem is vagyok hajlandó. Ha most azonnal elém állna egy csokor száradt fűvel és annyit mondana, hogy gyere hozzám, én akkor is zokogva borulnék a nyakába a meghatottságtól és többször is megismételném neki, hogy mennyire szeretem és hogy ez minden vágyam.
És bár nem mutatja ki, de õ is szeret mindenkit, és tudom jól azt is, hogy mennyire hálás azért, amiért elfogadtuk olyannak, amilyen.~Te
Mire Katsuki a hangfelvétel végére ért, teste teljes egészében remegett, annyira zokogott a meghatottságtól, és attól, hogy a barátai, akikben nem bízott, és akikrõl borzasztó dolgokat mondott idegességében, ennyire szeretik, és tisztelik õt. Ô viszont soha nem akarta ezt észrevenni, pedig a szíve mélyén mindig is tudta, hogy ez bizony így van. Forró könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig arcán, ujjaival pedig szívéhez kapva erõsen szorította pólója anyagát, hiszen olyan mértékű fájdalmat és bűntudatot érzett a viselkedése miatt, hogy úgy érezte, képes lenne meghalni. Ekkor tört csak rá a felismerés, hogy mit tett veled, hogy milyen ocsmány dolgokat vágott a fejedhez, és hogy megütött, ami miatt borzasztóan gyűlölte magát. Lassacskán feltápászkodott a padlóról, majd erõtlenül, minden egyes tárgyba, ami az útjába került, megkapaszkodott, hiszen rettenetesen homályosan látott a szemeiben lévõ könnyfátyoltól, és nem mellesleg rohadtul szédült is. Felmotoszkált az emeletre, egyenesen a szobájába, majd ledobva magát az ágyra, arcát azon nyomban a párnájába fúrta, amin tisztán érzõdött még az illatod, amit Katsuki amint beszívott, csak méginkább elkeseredettnek érezte magát. Rettentõ lelkiismeretfurdalás gyötörte, amiért bántott téged, és jelen pillanatban képes lett volna akár magával is végezni, hiszen úgy érezte, hogy az élete nélküled semmit sem ér, csak te vagy képes õt boldoggá tenni és azt éreztetni vele, hogy életben van. Szíve szerint utánad rohant volna, hiszen ha rólad volt szó, a fél világot is képes lett volna felkutatni érted, de tudta jól, hogy ezen már sajnos nem lehet segíteni, mert mindkettõtökben megtört az a fajta bizalom a másik iránt, ami létfontosságú a szerelemben.
Rettenetesen magányosnak és elveszettnek érezte magát, hiszen tudta, hogy a bizalmatlanságával elvesztette azt az embert, aki minden hibájával együtt feltétel nélkül szerette õt. És már soha többé nem fogja visszakapni. Fogalma sem volt arról, hogy mégis mihez kellene kezdenie, csak annyit tudott, hogy ha kaphatna mégegy esélyt az élettõl, akkor mindent másképpen csinálna, sokkal inkább kimutatná neked az érzéseit és a szeretetét, sokkal kedvesebb és gyengédebb lenne veled. Most is csak arra vágyott, hogy szorosan magához ölelhessen, soha ne engedjen el, és bocsánatkérés közben kizokoghassa magát a válladon. Érezni akarta a tested melegét, a puha, becézõ csókjaidat az ajkain, látni akarta az életvidámságtól csillogó szemeidet. Legszívesebben egész éjjel hozzád bújva hajtotta volna álomra fejét. Ha újra belépnél a szobája ajtaján, ha mégegyszer láthatná a kedves mosolyodat, érezhetné az apró, gyengéd kezeidet az arcán, akkor õ lenne a világ legboldogabb embere. De ezek a dolgok már többé csak ábrándok, amik soha nem fognak teljesülni. Egyetlen meggondolatlan cselekedet elég volt ahhoz, hogy minden véget érjen, hiszen innentõl kezdve egyikõtök élete sem lesz már olyan, mint amilyen eddig volt. Mindketten elvesztettétek a legfõbb támaszotokat, akinek a helyét soha senki nem lesz képes pótolni...