Túl az időkön és a tereken

Találkozás

Óvatosan, mindenre készen lépkedtünk az idegen szerkezet felé. Több mint harminc méteres, henger alakú volt, legalább nyolc-tíz méter átmérővel, egyik végén csapott, csillogóan üveges toldással, mint a régi Concorde repülőgépeknek, belülről fény áradt kifelé. Rövid, vaskos fémlábakon állt az egész, hirtelen egy régi filmben, az Alfa holdbázisban látott, „Sas"-nak nevezett űrjármű jutott eszembe a látványról. A fényszórója ránk világított, míg botladoztunk a nagy fűben. Teherszállítók rámpájához hasonló nyílt le az alján, és felénk siklott valami kerekek nélküli jármű.

- Jön a fogadóbizottság. – Jegyeztem meg Gilnek. – Az egyik kezed legyen a fegyveren. Nem tudni, mit gondolnak rólunk, vagy mi a szándékuk.

- Ne aggódj, ha nekünk akarnának jönni, rég megtehették volna. Most még csak méregetjük egymást. Semmit nem mondunk arról egyelőre, hogy miként kerültünk ide. Persze, ha megértjük egymást. Régen azt tanították, hogy a rajzokkal nagyon jól lehet kommunikálni, azt szinte mindenki megérti. Addig meg csak el leszünk valahogy.

Közben a jármű mellénk is ért, és egy alak ugrott ki belőle. Picit meglepődtünk, mert jóval magasabb volt, mint mi, majdnem két és fél méterről nézett le ránk. „ Vajon mit gondolhat rólunk?". Ő is láthatóan védőruhában volt, mint mi. Aztán megszólalt, valami enyhén fémes hangon, biztos egy külső hangszórón át. Meghökkentem. Ugyanazt a tagolt nyelvet használta, mint Aja, a sámán. Én ugyan most sem értettem, de Gil azonnal válaszolt is neki. „Már megint magyar! Nem sok ez egy kicsit?". Dohogtam magamban. Még kiderül, hogy az egész kozmosz magyarul beszél.

- Ne aggódj, Met, békességgel jöttek, és hív Andaki, hogy tartsunk vele a kompjukba. Nagyon meglepődött, hogy beszélem a nyelvüket.- nevetett Gil.

- Szóval megint őt is érted, amit mondott. Nem sok ez egy kicsit? Még a végén kinevezünk kozmikus tolmácsnak, ha így folytatod! – Zsörtölődtem.

A feszültség ugyan feloldódott bennem, de azért az óvatosság sosem árt. Beszálltunk a járművébe, és pillanatok alatt már a nagy kompjukban voltunk. Öt magas ember állt velünk szemben, mikor kikászálódtunk, és hát valami fegyverrel a kezükben. Nyilván ők is felkészültek, hátha rájuk támadunk. Az emberünk intett nekik, és mondott valamit, mert leeresztették a kezükben tartott valamiket. Andaki mondott valamit Gilnek, és a védőruhánkra mutatott.

- Azt mondja, hogy vessük le nyugodtan a védőruhánkat, itt bent normális a levegő, és tiszta. Az emberei majd elviszik, és biztonságból fertőtlenítik őket. Mi is egy olyan zsilipen megyünk be a komp belsejébe, ahol fertőtlenítős levegő van. Mindenre gondoltak ezek! – Fordult felém Gil, és máris kihámozta magát a védőruhából. Követtem a példáját, ahogy az új ismerőseink is úgy tettek. Elnéztem magas, viszonylag vékony testalkatukat. Kékes-szürke kezeslábas volt rajtuk. Mi, a bumfordi overalljainkban, igen csak furán mutattunk közöttük. De hát nem protokolláris találkára készültünk fel. Sőt, semmilyen találkára. Ahhoz képest ez már a második 24 órán belül. A sziszegő zsilipen át folyosóra, majd egy teremhez hasonlóba jutottunk. Közben Gil és Andaki lelkesen beszélgettek valamiről. Bár csak én is érteném! Gil rám se hederített, csak néha vetette oda, „mindjárt". A teremben újabb négy magas ember várt, és érdeklődve néztek ránk. „ Mint egy érdekes rovarra!" . Ágált bennem, a túlzott kíváncsi tekintet a nagy szemeikből felénk áradóan, nagyon zavart. Megborzongtam. Igaz, én is megbámultam őket, de hát én biztos nem tűntem olyan félelmetesen különösnek számukra, mint ők nekem. Idegenek! Jó, attól még nem fogok hasra esni. Gil beszéli a nyelvüket, majd csak kiderül, mit keresnek itt. Míg Andaki elmondta az övéinek, milyen fura „bogarakra" talált, és néhány kérdést is tett fel Gilnek, addig türelmesen álldogáltam. Aztán végül elfogyott a türelmem, és rámordultam Gilre.