Apasors

3.

Teltek a hónapok, anyám elintezte, hogy felvegyenek a munkahelyére ideiglenesen.
Bár a főnök nem akart diákot alkalmazni, de tekintettel a helyzetünkre adott nekem fél évet.
Abba kellett hagynom az iskolát.
A melóba anyámat váltottam és szinte nem is találkoztunk.
A szabadidőm Carollal töltöttem és néha gyakoroltunk a srácokkal.
Próbáltam megszokni az új helyzetet, de nem volt egyszerű.
Hiányoztak a barátaim.

A második kedvenc pillanatom amikor a gombölyödő hasára tettem a kezem és éreztem a baba mozgását.
Carol gyönyörübb mint valaha.
Más szemmel nézek rá.
Már nem csak a barátnőmet látom benne, hanem a gyerekem anyját és ez valami csodálatos dolog.
Carol eddig is szép volt, a suli legszebb lánya.
Nem is értem, hogy miért engem választott párjának.
Szerencsés vagyok.

A pénzből amit megkerestem a babának vettem meg a dolgokat.
Ruhát,
pelenkát,
kiságyat,
babamonitort.
Mindent amire szükség van.
És persze Carolnak, neki is mindent megvettem amit szeretett volna.
Meg ígértem, hogy gondoskodom róla.
A szülei ugyan úgy haragszanak rám. Egyáltalán nem nézik jó szemmel, ha ott vagyok.
Csak a feszültség megy.
Szerintem ha legális lenne valakit a kertbe elásni, akkor az apja tuti ezt tenné velem.
Meg állapodtunk Carollal és a szüleivel, hogy egyenlőre az én szobámban fogunk lakni.
Nagyon nehezen engedték, de nem hagytam magam, a gyerekem és Carol mellett akartam lenni.
Ezt senki nem vehette el tőlem.

-Dr Smith, Ön szerint ma megtudhatjuk a nemét? - kérdeztem
-Természetesen, ha megmutatja magát a kisember akkor biztosan. - mosolygott a bajsza alatt.
Dr Smith az orvosunk, Carolt egész terhessége alatt ő vizsgálta.
-Kérlem Caroline feküdjön fel az asztalra. - intett oda neki.
Carol felfeküdt és felhúzta a pólóját.
Pár perc múlva ott volt a babánk, már igazán emberi formája volt.
Ilyenkor le se tudtam vakarni magamról a vigyoromat.
Alig vártam már, hogy a karomban tarthassam a gyerekemet.
A doki mozgatta Carol hasán az ultrahangfejet.
-Nos, úgy látszik kisfiú - mondta mosolyogva.
Carollal összenéztünk.
Nem tudtam leplezni mennyire boldog vagyok, beharaptam az ajkam és a könnyem végig folyt az arcomon.
-Fiunk lesz Harry! - mondta és Ő is vigyorgott.
Mondanom sem kell szerintem, hogy ez is az egyik kedvenc pillanatom lett.
Fiam lesz.

Hazafelé menet beugrottam a kisboltba.
Anyám a pultban állt.
-Fiam lesz - mondtam neki mosolyogva.
Anyám kirohant a pult mögül és nevetve a nyakamba ugrott.
-Gratulálok kicsim! - lelkendezett.
-Kösz anyu! - mondtam és megöleltem.

A fiúk igazán kitettek magukért, hozzám igazították a próbákat és ezért nagyon hálás voltam nekik.
Arra a két órára mindig szakítottam időt, hogy ott legyek velük.
Amikor velük voltam, akkor úgy éreztem a régi vagyok.
A gondtalan iskolás tini.
Akit nem érdekel semmi, csak a banda és a csajok.
Aki szabad mint a madár.
Mennyire meg tud változni minden hat hónap alatt..

Carol a terhesség végére teljesen kifordult magából, nagyon nehezen viselte.
Folyamatosan kiabált és sírt és én semmit se tudtam tenni.
Teljesen kivoltam ettől az egésztől. Állandóan dolgoztam, amikor haza értem akkor pedig próbáltam mindent úgy csinálni ahogy neki megfelel.
De nehéz volt megfelelni neki.
Ha otthon voltam az volt a baja,
Ha nem voltam akkor meg az.
Túl sósan főztem,
Túl ízetlen lett.
Minden probléma volt.
De próbáltam férfiként viselkedni, bár ettől még baromira távol állok..

Beindult a szülés. 
Kedd este hétkor.
Épp dolgoztam amikor Carol hívott. Azonnal hívtam anyát, hogy jöjjön be helyettem.
Természetesen jött is és amilyen gyorsan csak tudtam rohantam a kórházba.
Teljesen transzba estem.
A nővér adott egy kórházi ruhát és mondta, hogy fogjam össze a hajam aztán bemehetek a vajúdóba.
Carol szenvedett, fájdalmai voltak amiken nem tudtam segíteni, ez a tehetetlenség érzés teljesen kiborított.
Masszíroztam a derekát,
vizet hoztam neki,
sétáltam vele,
simogattam,
öleltem.
Négy óra vajúdás után este tizenegy óra ötvenkét perckor a harmadik kitolásra a fiam meglátta a Világot.
Felsírt.
Én is sírtam.
Elvágtam a köldökzsinórt.
A fiamat elvitték lemérni.
Leguggoltam Carol mellé és csak sírtam, a fejét puszilgattam és csak azt hajtottam neki:
-Köszönöm ezt a csodát, köszönöm neked!

Amikor visszahozták a fiamat a nővér azt mondta vegyem le a pólóm és üljek egy székbe.
Meg tettem.
A nővér a mellkasamra rakta a fiamat. Annyira kicsi volt, törékeny, meleg és émelyítően édes illatú.
Csak ölelte az aprócska testét és sírtam.
Eddig azt hittem a szerelem a legerősebb, legcsodálatosabb érzés a Világon.
De most már tudom, hogy az semmi ehez képest.
A fiamat mindennél jobban szerettem.
Abban a pillanatban és azóta is.
Megszűntem létezni, már nem volt olyan, hogy 'én', már csak 'Ő' létezett számomra.

-Milyen nevet írhatok a karszalagjára? - nézett rám a nővér.

-William Styles. - válaszoltam és belenéztem a kisfiam égkék szemébe.