Apasors

2.

Este 10 van, anyám lassan haza ér, én pedig felalá járkálok a nappali és a szobám között.
Eszméletlen gyomoridegem van, hányingerem van és szédülök, fogalmam sincs hogy mondjam el, hogy gyerekem lesz.
Annyira kézzelfoghatatlan az egész, hogy még én sem fogtam fel teljesen.
Inkább leülök a konyhába. Felkönyökölök az asztalra és az összekulcsolt kezemre támasztom az államat.
Anyámmal mindig a konyhába ülünk, bár olyan kicsi, hogy három ember már nem igen férne el benne, de mi ketten mindig itt beszélgetünk.
Ez a kedvenc helyünk a házba, olyan jó itt lenni.

Hallom ahogy nyílik a bejárati ajtó, az életem szinte lepereg előttem, a szívem kalapál.
Visszavonulót fújok, nem tudom megtenni, gyáva vagyok.
Felállok az asztaltól, de aztán vissza ülök.
Basszus gyerekem lesz, nem viselkedhetek így.
A számat rágcsálom.
Nyílik a konyha ajtó és anyám lép be rajta.
-Szia kicsim! - oda jön hozzám, ad a fejemre egy puszit és leül a pici asztal túloldalára velem szembe.
-Szia, milyen napod volt? - talán ez jó lesz kezdésnek.
-Ahh ne is kérdezd- lehajolt a táskájához és kivett belőle egy doboz cigit és egy gyújtót. - ma is rengetegen voltak, egy két ember nagyon sokat képzel magáról, úgy beszélnek velem mint egy kutyával, a főnök annyi árut hozott, hogy alig tudtam kipakolni, kész káosz az egész. - panaszolta.
Na igen, anya a közelünkben lévő kisboltba dolgozik mint eladó, egyenlőre egyedül van, így általában hét napból hatot reggeltől estig dolgozik, egy napra pedig a főnök megy be. Állandóan kimerült, de ez tök érthető ennyi meló után.
De sajnos hiába dolgozik ilyen sokat a pénz így is csak éppen elég.
Ki vett a dobozból egy szál cigit és meggyújtotta.
-Kérhetek? - kérdeztem tőle.
Felhúzta a szemöldökét és át nyújtotta a dobozt.
-Nem kellene cigizned. - mondta
-Neked sem. - vágtam vissza.
-Ez igaz. - mosolyodott el, - de nekem mindegy, Te pedig fiatal vagy és nem akarom, hogy bajod legyen.
-Oké anya. Csak néha cigizek. - mondtam és meggyújtottam.
-Milyen volt a suli? Kaptál jegyet? - kérdezte
-Elment és nem kaptam - válaszoltam
-Caroline hogy van?- jött egy újabb kérdés és én hirtelen rákaptam a tekintetem.
A vér megfagyott bennem ebben a pillanatban.
-Harry minden rendben? - ráncolta össze a szemöldökét.
-Hát..hogyne, persze.. Minden rendben vele. - habogtam össze vissza.
-Kicsit sápadtnak tűnsz, biztos jól vagy?
-Igen anya. - nagy levegőt vettem - beszélnem kell veled.
Kérdőn rám nézett.
Oda sétáltam a hűtőhöz, elővettem egy doboz sört és letettem elé.
-Kösz kicsim, de ma nem terveztem inni - nevetett fel.
-Úgy érzem azután amit mondani fogok biztos kelleni fog. - mondtam félve.
Le fagyott az arcáról a mosoly és kiült a döbbenet.
-Mitörtént?
"Na most legyél tökös Harry."
-Az van, hogy... Ne legyél dühös oké? - próbáltam húzni az időt.
-Nyögd már ki fiam!- szólt erélyesebben.
-Caroline terhes - kimontam, és lerogytam a székre.
-Édes Istenem... - mondta elfolytott hangon és az arcát a tenyerébe temette.
Így ültünk percekig, bár nekem óráknak tűntek.
-Anya kérlek mondj már valamit. - kérleltem
Rám nézett.
Majd megint rágyujtott és a sört is felbontotta.
Felállt levett egy poharat, kitöltötte a sör felét és oda adta nekem.
Kérdőn rá néztem.
-Azt hiszem erre most neked is szükséged van, de ne szokj hozzá! - mondta.
-Oké.
-Annyira sok kérdésem van.. - mondta
-Kérdezz..
-Mikor tudtad meg?
-Tegnap reggel..
-Mit szeretnétek?
-Megtartani... felelősséget kell vállalunk a tetteinkért.
-Legalább ezt nem basztam el a nevelésedben.-mondta egy szomorú mosoly kíséretében.
-Anya..
-Hogy akarjátok eltartani? Mind a ketten gyerekek vagytok, nektek tanulni kellene. Fiatal gondtalan tinédzsernek lenni. Én nem ezt az életet szántam neked. - mondta és elsírta magát.
Baromi szomorú voltam, hogy csalódást okoztam neki.
-Tudom, de minden rendben lesz, munkát keresek és mellette elvégzem a sulit. - próbáltam vigasztalni.
-Jól átgondoltátok?
-Azt hiszem..
-Hatalmas bátorság kellett ahoz, hogy ezt elmondd nekem. - fogta meg a kezem.
-Caroline szülei tudják már? - kérdezte.
-Még nem, Carol holnap reggel akarja elmondani nekik.

Legalább éjfélig beszélgettünk a konyhába, kaptam hideget meleget. De megérdemlem.
Viselem a következményeket. Mostmár egy életen át...

Reggel ordításra ébredtem. Egy férfi kiabált, azonnal felkeltem és kirohantam.
Megláttam Carol apját Georgeot, a baj csak az volt, hogy Ő is meglátott engem.
-Te felelőtlen suttyó-kiabált és megindult felém.
Anyám elé állt és meglökte.
-Maga nem beszélhet így a fiammal!- kiáltott rá.
-A maga fia teherbe ejtette a kislányomat. - ordított anyámmal a férfi.
-A maga lánya is kellett ehez!
És ordítottak, én pedig egyszerűen megszólalni se tudtam.
Mindent elkúrtam.
Oda sétáltam a férfi elé.
-Mr Lowell nagyon sajnálom ami történt! - mondtam neki
-Sajnálhatod is, remélem már van terved.
-Mindent megteszek, amit csak lehet, megígérem! - mondtam neki.
-Nagyon helyes! Így is legyen. - mondta szigorúan.
-Caroline rendben van? - félve kérdeztem.
-Igen rendben van, leszámitva azt, hogy tönkre tetted a fiatalkorát. - mondta.
Igaza van, egy véletlen baleset felforgatta mindenki életét.
Hibásnak érzem magam.
Nem akartam ezt.
-Sajnálom Mr Lowell!
-Viszlát! - mondta fölényesen, majd kimenet a házból.
Anya rám nézett és megingatta a fejét.
-Felhívom Carolt.-mondtam és azzal vissza mentem a szobámba.

-Szia! Jól vagy? - kérdezte aggódva a telefonba
-Jól, az apád leordította a fejemet. - mondtam neki
-Ne haragudj próbáltam megállítani - mondta szomorúan.
-Semmi baj, tudtuk, hogy ez lesz.
-Igen. És anyud hogy reagált?
-Jobban mint apád-mondtam nevetve.
Ő is nevetett.
-Hiányzol-mondtam
-Te is nekem. Holnap elmegyünk orvoshoz. Eljössz?
-Persze, ha te is akarod.
-Persze, hogy akarom. - nevetett.

Másnap reggel Carol és az anyja jött értem, az autóba feszült csend volt.
Amikor oda értünk az orvos be is hívott minket.
Carol felfeküdt a vizsgálóasztalra az orvos pedig valami kék trutyit nyomott a hasára.
A monitoron pedig megjelent a méhe, nagy szürke pacának látszott.
Nem is tudom, hogy az orvosok mit tudnak ebből kivenni.
Mozgatta az ultrahangfejet és aztán megállította.
Egy kis gömb látszott.
A gyerekünk.
Ott abban a pillanatban a szemem megtelt könnyel, igaz hogy egyáltalán nincs baba formája,és szinte nem is látszik.
De ott van.
Él.
És az enyém.
Az én vérem.
A mi vérünk.
Carol megszoritotta a kezem és elkezdett sírni.
Ez a pillanat örökre velem marad.
A kedvenc pillanataim egyike.
Meg tudtuk, hogy a baba 3 hetes. Carolnak vérvételre és egyéb vizsgálatokra kell járnia.
Mióta kiderült ez az egész most először éreztem magam boldognak.