Virágszálam

Miles

  A Galaxis Őrzői nagyjából feléig próbálok figyelni, utána pedig már nem is próbálok ráparancsolni a gondolataimra. Úgy érzem minden fogaskerék beindul elmémben és olyan kérdésekre keres választ, amit sem én és sem mások nem tettek fel. Kikészít.

  Szemem szorosan a közepes méretű tv-re van fókuszálva és az össze-vissza dülöngélő Grootra. Daisy vagy ötvenszer elmondta eddig a nevét és, hogy mennyire odavan érte. Ezenkívül, négyszer spoilerezte le nem csak ezt a filmet, hanem a következő Galaxis Őrzőit is. Daisy hangja mosolyában fürdik és egészen lelkes. Próbálok én is lelkes lenni, de még mindig nyomaszt, hogy felhoztam az anyámat és Janet. Néha fel sem fogom egy idő után, hogy mennyire nehéz. Olyan, mintha lenne az emberen egy hatalmas teher, amit, ha hagyja, akkor mások néha levesznek a válláról, de aztán valahogy vissza fog kerülni. És ez kikészít.

  De ez nem minden. Tökéletes kép íródott a fejembe, amint Daisy az ablakban áll az ezer ágba fénylő korong előtt, eltakarva azt tőlem. Haján átsütött a nap, szeme csillogott, úgy, mint, amikor akkor szokott, ha nagyon boldog. És, ahogy észre vettem, ahogy egyre tetőzik a nyár, Daisy szeme egyre világosabb. Ez a szín egyre jobban magával húz. Mint az ég halványkékje a viharfelhők előtt és, mint a tenger csendes, tiszta vize a hatalmas hullám előtt. Kikészít.

  Kikészít, hogy mennyit gondolok rá, nem is beszélve a késztetésről, ami rám tör, amint vége a filmnek. Nem akarok elmenni. Daisy az egész meséjével, spoilereivel és a második adag fagyijával leveszi a terheimet vállamról és azt akarom, hogy ez örökké tartson. Mosolyogva ismerem el a karamellás és csokis-mogyorós fagyit, amit kanalászok. Az se érdekelne, ha ahányszor találkozunk még kétszer ennyi fagyit kellene ennem. Ha meghíznék vagy megfáznék miatta. Vagy mind a kettő. És ez kikészít.

  - Olyan csendes vagy... - néz fel csokoládés fagyija mögül. - Csak nem azért, mert nem citromosat hoztam? Sajnálom, de elfogyott és még csak most készítették, te meg mondtad, hogy nemsokára el kell indulnod.

  Elmosolyodom. Igyekszem úgy tenni, mint, aki nem az után nyomozna a saját fejében, hogy még is mi a fene történik vele. Biztosan megőrültem. Otthon rá kell keresnem a Googlen.

  - Kedves tőled, hogy gondolsz erre - felelem egy izzadáson keresztül. Már szinte pánikolok. - De a citromos fagyiért bármennyit várnék - kacsintom a végét el, amibe szokás szerint belepirulok. Félreérti vajon?

  Felnevet, amiből azt következtetem le, hogy nem. Ártatlanul beszélgetünk tovább a citromos fagylaltról. Még véletlenül sem másról. Ennek ellenére még is egy őrült gondolatsor halálos vírusként fertőzi meg elmémet. Vajon Leó várt rá? Attól tartok nem. És csak Leóval volt kapcsolatban eddig. Mi van, ha csak vele feküdt le eddig?

  - Biztosan jól vagy Miles? Nem túl hideg? Kissé elpirultál!

  Nevetése visszaránt a halandók közé. Te jó ég. Valamit tehetett azokba a kuglikba? Fejem rázom és még szélesebb mosolyt erőltetek arcomra.

  - Nem, dehogy. Mármint, igen, jól vagyok. És nem túl hideg, nem azért pirultam el - magyarázkodom.

  Csak könyörgöm ne kérdezze meg, hogy miért. Amint lerakja villáját, érzem sorsom megpecsételődött.

  - Akkor még is miért?

  - Öm... - pillantok kínosan az ablak felé. - Csak... Jött be a hideg levegő.

  Daisy hitetlen fejet vág, majd lazán becsukja az ablakot. Csendben kanalászom tovább a fagyimat.

  - Őfelsége Sherlock elégedett? - nevetve bólintok. Kezdi elterelni a figyelmem a korábbiakról. - A fagylalttal is?

  Az asztalra helyezve az üres kelyhet elégedetten bólintok.

  - Ki ne lenne vele?

  - Az igaz.

  Aztán ismét elönt a pánik és már izzad a tenyerem is, ami rávesz arra, hogy gondolkodás nélkül felpattanjak. Szerencsére azt meg tudom akadályozni, hogy ne szaladjak a bejárati ajtóhoz. Daisy értetlen fejet vág, én pedig igyekszem normálisan viselkedni.

  - Lassan tényleg indulok. Tudod, korán kelés...

  Gyerünk, Miles, égesd magad, ahogy csak lehet. Viszont ő egész normálisan reagál és az ajtó felé terel.

  - Meg még haza is kell vezetned. Vigyázz majd magadra!

  - Mintha először vezetnék - viccelem el, ami végre ellazít. Úgy tűnik ez az ő figyelmét is eltereli korábbi viselkedésemről. Az ajtóhoz kísér, majd, amikor megfordulok a levegő torkomban akad. Majdnem nekem jön. Fejét szinte mellkasomba fúrja. Ez mindkettőnknek feltűnik és azonnal hátrálunk. - Köszönöm azt a rengeteg fagylaltot! Felfrissített...

  Elharapom ismét a mondat végét, mert nem akarok valami félreérthetőt mondani. E helyett inkább gyorsan búcsúzom, olyan szinten zavarban, hogy arcom már szinte vörös. Daisy lekísér, míg kínosan szedem a lábam a bejárati ajtó felé. Ő vidám, valószínűleg észreveszi a viselkedésem, de csak miattam nem mutatja ki, mert tudja, hogy ettől csak még jobban zavarba esnék. Daisy ilyen ember. Gondol másokra.

  Megint gyorsan köszönök el, annak ellenére, hogy fogalmam sincs korábban miért köszöntem el, ha tudtam, hogy ki fog kísérni. Már kilépek az ajtón, amikor hallom, hogy utánam szól. Gondolkodás nélkül fogom meg az ajtót és hirtelen békén hagynak gondolataim, amint a szemembe néz. Tekintete csillog, mosolya ragyog. Ő is megtartja az ajtót.

  - Elfelejtettem kérdezni, de... Nem vagy éhes? - aztán hirtelen felemeli másik kezét, majd elneveti magát. - Mármint nem most, nem feltartani akarlak. Kaptam egy csomó kaját Lucaszéktól... Rántott hús, krumplipüré, jó pár üveg savanyú uborka. Kérsz belőle? Jó lenne mondjuk holnap ebédre?

  Nem ad rossz ötletet. Sőt, teljesen kitisztítja gondolataimat. Újra önmagam vagyok és szélesen mosolygok vissza. Már magam tartom az ajtót, de csak is azért, hogy Daisy ki tudjon bújni karom alatt, hogy két vendég viszont távozni tudjon. Hasamhoz ér melle vékony pólója alatt. Megvárjuk még elmegy a két lány kézen fogva, majd Daisy mosolyogva felnéz rám. Már szinte teljesen sötét van, a neontábla arcára világít. A hűvös levegő jól esik felperzselt bőrömnek. Megnyugtat, de ugyanakkor arra késztet, hogy induljak el Leaves széles utcáin Daisyvel. És végig karoljam át.

  - Nos, Miles, meggondoltad?

  - Persze - felelem felocsúdva. Te jó ég. Miről is beszélt eddig? - Ő, jó ötlet, de nem hiszem, hogy most... Magammal tudom vinni - inkább kérdezem, minthogy kijelentem. Szerencsére Daisy megértő fejet vág, majd egy olyan csodát látok, amit az éjjel első csillagának tanúsítok. Egy pillanatra szomorú lesz, utána pedig arca teljesen a semmiből felragyog, de közben még is egy cseppet bizonytalan még rám figyel.

  - Igazából ebédre szoktuk megenni azokkal, akik itt dolgoznak. A kedvenc ebédjeik - feleli mosolyogva, míg meg sem fordul fejemben, hogy vajon miért meséli el mindezt. - Szóval mikor fejezel?

  - Ő - mekergem azonnal. Te jó ég. Most ő áthívott ebédre?

  Arca egészen piros lesz.

  - Mármint, ne értsd úgy, hogy ez... - érzem, hogy randit fog mondani... - Rád van erőltetve. Csak gondoltam, hogy nem lehet olyan könnyű, hogy most még haza kell menned, utána korán munkába, utána meg még főzz is. Nehéz lehet, ha nem vagy egy nagy szakács.

  - Ő - magabiztosságom ingadozása épp a tetőpontján áll ismét, így a gondolkodás elmarad. - Mit szólsz, ahhoz, ha meg is mutatom holnap?

  - Komolyan? - lepődik meg. - Ne haragudj, de nem nézel ki egy konyhai srácnak.

  Kénytelen vagyok felnevetni, amiért ilyet feltételez rólam.

  - És te meddig dolgozol, Daisy? - kérdezem immár szemöldökömet kíváncsian felhúzva.

  - Fél kettőig. Gondoltam, hogy mi valamikor négykor ebédelhetnénk, ha akkorra már ráérsz.

  - Már egykor szabad vagyok - felelem mosollyal arcomon. Észre sem veszem a világot, ami Daisyn kívül van. - Kettőre itt leszek, mit szólsz? Nem gond?

  - Nem - feleli egy kis gondolkodás után. - Várjunk, te egészen ötkor kezdesz dolgozni?

  - Persze, Daisy. Miért, te mikor?

  - Fél nyolckor - feleli nevetve. - Na, de menj, aludj is valamit.

  - Lesz rá időm ne aggódj.

  Aranyos, hogy aggódik amiatt, hogy alszom-e egyáltalán. Sosem engedem meg magamnak, hogy ne aludjak munka előtt. Legalább három órát mindenképp alszom. Bár ez csak akkor van, ha alkoholba fojtom a bánatom. És ma bizony azt fogom tenni, bármennyire is lett jobb a kedvem.

  - De tényleg tudsz főzni? - Daisy ebben még akkor is hitetlen, amikor a legmeggyőzőbb bólintásomat adom válaszul. - Nem fogod leégetni a konyhámat? Vagy a házamat?

  - Megnyugodhatsz, nem fogom. A lassagnehoz, hogy állsz hozzá?

  - Tökéletes lesz.

  - Már azt hittem nem szereted.

  - Van olyan ember, aki nem szereti a lassagnet?

  - Én nem tudom - emelem fel karomat védekezésképpen. - Nem én vagyok kettőnk közül a válogatós.

  Erre keresztbe rakja maga előtt karját és látom rajta, hogy szeretne mondani valamit, de nem teszi meg. Inkább csendben marad és ez egészen megdermeszti a levegőt közöttünk. Összefon a tekintetünk és nem tudok tenni ellene, talán egy egész percig így állunk. Ha nem tovább. Fogalmam sincs mi történik velem. Szédülök, izzadok, elfutni akarok, de közben még mindig csábító ötlet az a séta Daisyvel, ugyanakkor a holnapi ebéd se rossz ötlet...

  Ő rázza meg fejét először, mire én hatalmasat pislogok.

  - Most már tényleg megyek, Daisy.

  És mielőtt észrevenném, megteszem. Arca elsőre meglepett én pedig majdnem elengedem, de ugyanakkor nem tudok szabadulni a jó érzéstől, amit kivált belőlem, ahogy viszonozza. Karommal hátát simogatom, mellkasomhoz vonom őt. Fejem nyakhajlatában végzi, de próbálom nem sokáig ölelni őt. Miért öleltem meg egyáltalán? Miért furcsa ez egyáltalán? Hiszen már annyiszor ölelkeztünk. Miért lenne ez ennyire furcsa? Ugyanúgy megborzongok tőle, mint eddig és ugyanúgy úgy érzem magam, mintha a világ legbiztonságosabb helyére kerültem volna.

  Lassan engedem el és valamiért úgy teszünk, mintha ez egyikünknek sem esne nehezére és, mintha ez az egész nem lenne az életünk egyik legkínosabb pillanata.

  - Holnap találkozunk, Daisy - mondom ki ismét nevét, mert tudom, hogy szereti.

  - Szia, Miles - feleli mosollyal arcán miközben hátrál.

  Egy órával később a második pohár whiskyt öntöm ki. Hibának érzem, de, amikor előveszem a családi albumot egyszerre innám meg az egész üveggel, csakhogy ne érezzem tovább a fájdalmat.

  Én készítettem az albumot. Jane szerint én voltam a család precíze, az a része, akit törött részekből raktak össze, de minden, amit én rakok össze annak megvan a helye. Egy hónapig nem állt szóba velem miután, otthagytam a képzőművészeti egyetemet. Nem a sulival volt gond, hanem velem, mert rájöttem, hogy ez nem valami olyasmi, amit tényleg szeretni fogok és inkább a hobbimmal törődtem.

  Az album bőr kötésű volt, papírlapokkal. A saját kezem műve és egy bőr övvel csatoltam össze az egészet. Tizennyolc voltam, amikor az album megszületett. Nem olyan volt, mint mások családi albuma - életfejezetekkel teli, minden oldalon motiváló idézetekkel, leírva, hogy a gyerekek mikor kezdtek el járni a saját lábukon és mikor nőtt ki a rendes foguk.

  Ez egy részeg este eredménye volt, amikor anyám annyira feldühített, hogy féltem kocsiba ülni, nehogy valakiben kárt tegyek és inkább elvonultam a garázsba, ami csakis az enyém volt. Két üveg bor társaságában hajnalra megszületett az album. A képek össze-vissza voltak beragasztva, mintha az időrendről a készítő még nem is hallott volna. Az első kép Jane tizenhatodik születésnapján készült, ami életünk első és utolsó házibulija volt. Anya elzavart róla mindenkit.

  Nincs sok gyermekkori kép rólunk, de, ami van, azon nagyon hasonlítunk. Jane mindig rövid hajat viselt, én hosszút. Kész kontraszt voltunk így és mindig azzel viccelődtünk, hogy melyikünk a fiú és melyikünk a lány. Anyát ez nem annyira érdekelte.

  Éjfél van már, amikor majdnem az üveg felénél járok. Lassítanom kéne. Sőt, le kéne állnom. Nem akarok halálian másnaposan felkelni. De az emlékek nem hagynak azután sem, hogy rácsapom az albumra a fedelét, az övet rácsatolom és visszateszem Jane ruhás zacskójába.

  Daisy.

  A képek a fejemben hirtelen átváltanak arra, ahogy egyik hajnalban hátrafordul a cukrászda ajtajában és haja körüllengi. Észre sem veszem mikor kerül a kezembe telefonom, de, ahogy a félhomályban meglátom magam a képernyő tükröződésében rájövök, hogy vörösek szemeim és könnycseppek hullanak végig arcomon.

  Itt vagy?

  Ennyit kérdezek csak és, mielőtt még át tudnám gondolni, hogy mit teszek, megtörlöm szemem és felhívom őt.