❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Lassan öltözöm át a lakásomban. Farmert és pólót húzok, valamint minden percben az órát bámulom. Mindjárt fél kettő. Ismerve Milest pontos lesz. De vajon mennyire is ismerem őt?
Tegnap furcsa volt, magam sem tudtam eldönteni, hogy hogyan álljak a mai naphoz. Nemhogy még a hívása után... Egészen felrázott álmomból, ami már magam sem tudom, hogy miről is szólt. Elszégyellve magam eszembe jut az utolsó gondolat elalvás előtt. Aminek viszont pont a hívóhoz volt köze.
Aztán Miles megszólalt a telefonban és azonnal tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Mélyebb volt a hangja, mint a megszokott és bár összefüggően beszélt érződött a szavak közti szünetein, hogy épp a szavakat varja össze nyelvén.
Miles részeg volt.
És Miles sírt.
És Milest nem tudtam megnyugtatni.
Miles elaludt egy órával később és én leraktam.
Ezzel ellenben én nem aludtam utána.
Reggel hosszas bocsánatkérő üzenet várt, de nem válaszoltam rá. Nincs oka bocsánatot kérni. Túl nagy a nyomás a vállán és nem ezt érdemli, amin most keresztülmegy. Egyszerűen kiakadt és ez emberi dolog. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, hogy nem fogtam fel eddig, hogy mekkora fájdalomban is van. Nem akarom, hogy Miles szenvedjen. Fel akarom őt vidítani, mert látni őt mosolyogni szebb bárminél.
Lassan sétálok le, de azonnal észreveszem őt. Tatával beszélget a pult másik oldalán. Semmi nyoma annak, akivel az éjszaka beszéltem, ugyanakkor semmi nyoma annak az embernek, aki már párszor sírt a vállamon.
Már észre sem veszem, hogy mikor mosolyodom el meglátva őt. Nem úgy néz ki, mint aki az előző este alkoholt ivott volna. Teljesen friss és lelkes - ez pedig a legrosszabb. Sosem tudhatom, hogy valójában milyen vihar túl az ő saját világában.
- Itt is az emlegetett szamár - mutat felém Tata. Miles követi példáját, mosolyogva mér végig majd, ahogy megállok mellette látom rajta, hogy bizonytalan. Én is az vagyok. Megöleljem vagy ne? Valószínűleg nem kellene. Tegnap valószínűleg baráti ölelésnek szánta, most pedig lehet, csak miattam akar megölelni, mert azt gondolja, hogy én azt gondolom, hogy meg kéne, hogy öleljen. Vagy csak már megint túlgondolom.
- Szia, Daisy...
Még visszaköszönök, a szemét figyelem. Ha zavarban van, sosem tartsa sokáig a szemkontaktust anélkül, hogy ne nézne félre. Másképp percekig tud bámulni más tekintetébe, de ilyenkor folyton félrepillant, felméri a környezetét. Szeme alatt egy apró karika annyiról árulkodik, hogy valószínűleg kevesebbet aludt, mint kellett volna, de ezenkívül semmi drasztikus változás nem történt megjelenésén. Se nem lett kopasz, se nem nőtt vissza a haja. Ugyanolyan tökéletes a frizurája. Valamint egy hatalmas bevásárlószatyor lóg a kezéből.
- Neked is szia, Tata - figyelek végre rá is.
- Az előbb még elköszöntél, tán híres lettem, hogy ennyien köszöntök?
- Te mindig is az voltál - közlöm vele. - Na, de Miles irány felfele, ne zavarjunk itt senkit.
- Csak így megfosztasz a pihenőtől? - vág szomorú arcot tata. - Pedig ez különleges nap - említi ma már másodszor.
- Tata, kezdem azt érezni, hogy elfelejtettem valamit. Ugye nincs ma valakinek szülinapja?
Válaszul fejét rázza. Elég sokan fordulnak meg nálunk és nem olyan könnyű észben tartani mindenki nagy napját.
- Nem, dehogy. Egy sokkal egyszerűbb dologról van szó. Ne aggódj.
- Ha ezt mondja - fordulok a mosolygós Miles felé. -, olyankor kell igazán aggódni.
- Később beszelünk, ne feledd! - köszön el Tata semmiből jött ötlettel és már itt sincs.
- Szerintem én harmincévesen sem leszek már ilyen mozgékony, nem az ő korában - jegyzem meg. - Na, de, mutatok egy különleges utat Miles, ugyanis a konyhában kissé kupi van.
- Kupi? - követ a sarokban lévő ajtóhoz, amin a 'jobbra a WC' felirat áll.
- Összevitázott Tom és Ellis, aztán egymáshoz vágtak két zsák lisztet. Érdekes reggelünk volt.
- Ó, értem - néz körül a kis helységben közben, ahol egy zárt ajtó és a WC ajtaja fogadja. A kulcsot szerencsére nem felejtettem el. - És most mit csinálnak?
- Te mit tennél a helyükben? - kérdezem a kulcsot elfordítva.
- Nagyon szépen takarítanék.
- Ők is így kezdték, aztán megint összevitáztak. Tata vagy tizedszer jött már ki levegőzni.
Itt is egy lépcső vezet fel bennünket, csak hosszabb, mint, ami a konyhából indul és a hálószobába vezet. A hálószobába, ahol reggel ottfelejtettem a szárítóról frissen levett fehérneműimet az ágyon.
- Tetszenek a kaktuszok a... - szava megakad, amikor a lépcső egyik oldalára helyezett cserepekről megpillantja az ágyra dobált tartalmat. - A lépcsőn - fejezi be kíváncsian rám tekintve. Ám már nem talál, ugyanis épp azon vagyok, hogy összeszedjem őket a kezembe és a fehérneműs fiókba tuszkoljam őket.
- Miles Styles - szólítom meg kínos nevetésem mögül. - Hogy tisztázzuk, most nem láttál semmit, rendben?
Becsukom a megtömött fiókot, majd a nevető Miles felé fordulok. Olyan szokatlan most mégis nevetni látni őt.
- Semmi olyasmi, amit még nem láttam - kacsint szórakozottan. Mivel ezt nem tudom minek vegyem, inkább a konyha felé invitálom, amit úgy fedez fel tekintete, mint egy kisgyereké. Flörtölt volna velem az előbb? - Tetszik a konyhád.
- Remélem nem azért mondod, mert szép lenne, amikor leégeted.
Miles szemét forgatja válaszul, majd a konyhapultra helyezi a szatyrot.
- Miért gondoljátok, hogy minden férfi hülye a főzéshez? Ez nem fair.
- Ezek tények, Miles. De egy szóval sem mondtam, hogy hülye lennél a főzéshez. Csak annyit, hogy lehet leégeted a konyhámat közben. De attól még főzhetsz valami finomat, nemde?
- Te most ezzel arra utalsz, hogy az égett kaját szereted?
- Csak égett ételt vagyok hajlandó megenni.
- Vagy csak olyat, amiben a konyhát is leégett?
- Hogy eltaláltad, Miles. Akarom mondani, Sherlock.
- Szóval ezer éve főztél utoljára? Hogy is van az az elmélet, hogy a homofóbok valójában mind melegek?
Meg kell hagyni, teljesen összezavart.
- Ő, igen? - válaszul ismét felnevet.
- Tudod, ha csak a konyháddal együtt égett kaját ennél, márpedig azt állítod, hogy igen, akkor a konyhádnak nem úgy kéne kinéznie, mintha sohasem főztek volna még benne. Szóval, talán nem is tudsz főzni és ezért mondod, hogy én sem tudok?
Egy pillanatra hallgatok. Teljesen lemaradtam mondandójával, ugyanis végig tekintetét bámultam. Azt hiszem van egy kis pötty a jobb szemében...
- Miles - kíváncsian figyel. Imádkozom, hogy valami értelmes jöjjön ki a számon. - Te most... Azt mondod, hogy meleg vagy? Azért ezt nem így kéne közölni.
- Hű, ezt miből vontad le?
- A homofóbok melegek. Te magad mondtad.
- Még szerencse, hogy nem vagyok homofób - ez igaz. Nagyon nem úgy viselkedett Daviddel. Pedig megtehette volna. Nagyon nem úgy kérdez a szüleim felől, mintha homofób lenne. Sokkal inkább érzem azt az idő folyamán, hogy tiszteli őket. Miles a hatalmas szatyorba kezd el túrni. - Szóval nekem van igazam és neked nem megy a főzés?
Igazából sajnos igaza van. Menni megy, csak katasztrofálisan és még mindig nem dolgoztam fel, hogy a cukrászi képességem fejlődése még mindig a rossz ízek világában nyilvánul meg.
- Látom az arcodon, hogy igazam van, ne is próbálkozz.
Az arcomon lehet ezt látja, de belül nem is ezen gondolkodom már. Hova a fenébe tűnt az, aki az éjszaka kellős közepén könnyezve felhívott? Az egy törött ember volt, akinek sok segítségre lenne még szüksége. A
- És még valamiben igazam van - tekintete felcsillan valamitől, keze megáll a szatyor egyik tartalmán. - Kitalálod mi az?
- Hm, lássuk csak - úgy teszek egy pillanatra, mintha komolyan gondolkodnék. - Neked szokott igazad is lenne? A korábbit sem tudod bizonyítani.
- Te vagy a bizonyíték.
- És ha a bizonyíték nem akar bizonyítani?
- Akkor a bizonyíték hazudik - közli gyanakodva. Egészen magával ragad az energiája. Olyan, mintha csak mi ketten lennénk az egész világon. - Csukd be a szemed, Daisy.
- Miért? - kérdezem, mielőtt még átgondolnám.
- Majd meglátod.
- Miles, ha becsukom a szemem, akkor nem látok.
- Ezt mindenki tudja, Daisy - feleli unott hangnemben. Tudom, hogy viccel. - Amikor kinyitod, akkor fogod látni.
- Azt nem mondtad, hogy ki is kéne nyitnom a szemem.
- Ha azt mondják, ugorj a kútba megmondják, hogy melyik széléről?
- A kutak nem kerekek?
- Van kocka is.
- És téglalap nincs?
- Inkább csukd be a szemed!
Fogalmam sincs miért, de megteszem, amit kér. Mosolygok a semmibe bámulva. Miles mocorog valamivel, majd hallom, ahogy elém lép. Érzem a testéből áradó meleget. Érzem, hogy itt áll előttem, szótlanul, tétlenül és majdnem egy egész perc is eltelik így, mielőtt sóhajtana egyet és megszólalna.
- Most már kinyithatod a szemed.
Félve teszem meg. A reakciómra nem is figyelek, de Miles nevetése alapján elég szórakoztató lehet. A két Arctic Monkeys albumot tartja kezében, csak valahogy ezek még be vannak csomagolva és úgy tűnik, mintha még senki sem érintette volna meg őket. Felém nyújtja és már nem nevet. Sokkal komolyabb fejet vág, mint, amit valaha is láttam tőle.
- Daisy, kérlek bocsáss meg a tegnapiért. Valószínűleg nem is haragszol... De engem bánt. Nem akartalak felkelteni, nem akartalak konkrétan felzaklatni az éjszaka kellős közepén és...
- De - szakítom félbe mosolyogva, mire egyszerre vág félénk és értetlen fejet. - De, akartad.
- Daisy...
- És nagyon örülök, hogy felhívtál, hogy fel akartál hívni. Ez azt jelenti, hogy számítasz rám és számíthatsz is. Emlékszel rá, hogy Sherlocknak volt egy asszisztense?
- Igen - nyel nagyon meglepettségében. - Miattad kerestem rá, hogy hogyan írják a nevét.
- Sherlock is számíthatott rá.
- Daisy, én... - látom rajta, ahogy szavakat keres. Közben próbálok nem sikítani örömömben az albumok miatt. Ugyanakkor van bennem egy olyan dolog, hogy nem kéne elfogadni. Viszont így meg soha sem adnám neki vissza a sajátját. Mindig valahogy megfeledkeznék róla... - Ezt komolyan gondolod?
- Mire gondolsz?
- Te... Nem haragszol rám?
- Miles, senki sem kéne hogy ilyesmi miatt haragudjon a másikra. Verd már ki a fejedből ezt a hülyeségét, rendben?
Válasz helyett megölel. Egészen szorosan és úgy érzem, hogy kipréseli az összes levegőt a tüdőmből. De nem érdekel. Úgy érzem megérti végre, hogy mit jelent nekem. Legalább is egy részét. És remélhetőleg ettől végre jobban érzi majd magát.
- Köszönöm - suttogja egészen halkan, mire megsimogatom vállát.
- Nem kell köszönnöd.
Nem ölelkezünk sokáig, nem azért, mert kínos lesz a helyzet, hanem, mert egyszerűen vannak rövid és egyben értelmes ölelések is. Azt hiszem ezt ezzel magyarázzak.
- Viszont - emelem fel a két albumot Miles elé. Még mindig túl közel van hozzám. - Ezt... Ugye nem csak azért vetted, hogy bocsánatot kérj? Mert akkor nem fogadhatom el.
- Nem - rázza meg rövid loknijait, majd azonnal ki is tűri homlokáról. - Azért adtam, hogy végre visszakapjam a sajátjaimat. Valahogy... elfelejtetted őket. De nem hiszem, hogy azért volt, mert annyira jelentéktelenek.
A két csodára nézek, majd jóformán rohanok a nappaliba és szinte azonnal vissza is térek Miles albumaival.
- Köszönöm - nézek szemébe, majd végre visszaadom neki, ami az övé. - Me-
- Ha most ki akarod fizetni a tiéd, akkor tényleg égni fog a kaja a konyhában! Nem akarok ilyet hallani!
Nem ellenkezem. Ha valaki tényleg kedvességből tesz valamit, nem szabad ellenkezni. Olyankor szeretni kell. Csak tudnám, hogy, honnan tud így olvasni a gondolataimban...
