❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Tata egyik újságában olvastam, ahogy egy nő arról számol be, hogy kirabolták. Úgy kezdte a történetét, hogy mindez, olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogta. Én pedig nem akarom más szavait ellopni, ezért az ismeretlen nőt itt kiemelem. Szintén "ellopom" a nő azon kijelentését, miszerint, fogalma sincs, hogy mit tegyen.
Odaadtam a forrócsokit Milesnek, miközben azon vívódtam továbbra is, hogy vajon mikor fog már elhagyni a rémgondolat. Lehet azt gondolja, hogy flörtölök vele és akarok tőle valamit?
Elvettem a szívószálat és kezünk összeért. Csak egy pillanat volt az egész, de láttam, ahogy valami megváltozik szemében. Mintha valami a lelke mélyén darabokra tört volna és megrémisztett a tudat, hogy talán én idéztem ezt elő. Nem volt időm ezt megfejteni, ugyanis az egyik törött darabka hamar felszínre tört és végigsiklott Miles arcán, amit egy egész pataknyi követett.
Sír? Hát persze, hogy sír, hiszen látom.
Lehet, hogy allergiás valamire? Túl sok lenne rajtam a parfüm?
Inkább az ösztöneimre hallgatok. Mellészegődöm, szorosan a karjaimba zárom. Remeg és könnyei hamar átitatják munkára használt felsőmet. Furcsa érzés önt el, olyan megfoghatatlan. Még is ő itt van, él és lélegzik.
Ez határozottan nem allergia.
Karjait körém tekeri, szinte kinyomva belőlem az összes levegőt, ahogy ez után felkel velem. Hihetetlenül szorít, még el nem kezdem simogatni a hátát, amitől ellazul. Sosem öleltek még így, ezért percekbe telik rájönnöm, hogy ez az, amire szükségem van. Amikor ez tudatosul bennem, eltolom őt magamtól. Szomorú szeme vörös, egyik szempillája kihullott és az arcán lévő tócsában fürdik. Nem érdekel, hogy vadidegen. Átkarolom vállát és igyekszem ismét megölelni, simogatni hátát, magamba szívni savanyú, meggy illatát és csak ott lenni valakinek, mert ezzel valamiért, úgy érzem ő is ott van nekem.
Most ő szakítja meg az ölelésünket. Elveszítettem az időérzékem és már minden tagom elgémberedett, kivéve a kezemet, amivel hátát simogattam. Újra szemembe néz, arca száraz, a szempilla eltűnik róla, de szeme olyan püffedt és vörös, mintha napokig sírt volna.
- Nem kell bocsánatot kérned, mielőtt megtennéd - találom meg a hangomat. - Mindenkivel meg...
- Nem bocsánatot kérni akarok - feleli szemét törölgetve, majd hirtelen abba hagyja és kezét vállamra helyezi. Érintés gyengéd, puhatolózó. - Vagyis, mégis bocsánatot kérek. Nem akartalak félbeszakítani, ne haragudj. Köszönöm, hogy... Itt vagy. Vagyis, te itt dolgozol és így is, úgyis itt vagy, de úgy értem, hogy...
Kisegítem.
- Itt vagyok... Neked? - ezen szavak hallatán hatalmas adag levegő tódul ki mellkasából és lazán visszaül a bárszékre.
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást és... Ma nagyon-nagyon szükségem volt valakire, aki cserben hagyott egy másik férfiért. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Azt hittem bírom a terhet, de láthatóan nem. Egyszerűen túl sok.
- Én... - ismét nem tudom melyek volnának a helyes szavak és inkább mellé ülök kifejezve a jelenlétemet. - Sajnálom, hogy nem volt melletted.
- Ő is sajnálja. Csak ő az, ha mellettem van.
Csend telepszik ránk, ahogy ez elhagyja az ajkát és csak bámulom őt. Olyan gondterhelt. Hova lett az a mosolygós Sherlock?
- El akarod mondani? Vagy később megbeszéled vele?
Csüggedten vállat von.
- Ő mindenképp megtudja valakitől, csak akkor majd mérges lesz, hogy nem tőlem. Fájni fog neki és engem fog okolni, hogy miért nem erősködtem és mondtam el... De még is, hogyan tudtam volna, amikor, helyette, egy ismeretlen férfi nyitott ajtót, méghozzá egy szál alsógatyában.
- Várj... - előbb megfontolom szavaimat, csak aztán mondom ki őket. Miles kíváncsi szemekkel néz rám. - Megcsalt téged, miközben te valami fontosat akartál neki mondani?
- Mondhatjuk akár megcsalásnak is, már, ha egy anya is tehet ilyet.
Egy anya? Akarom én tudni mibe keveredtem?
- Anyud megcsalta apádat valakivel...? - merészkedem végre feltenni a kérdést, amire a válasz egy fejrázás.
- Nem csak valakivel... Sőt, ez nem is megcsalás - értetlen fejemet látva, magyarázkodásba kezd. - Még mielőtt megszülettem volna, elváltak. Attól kezdve, anyám szinte minden héten másik aput hozott haza.
Perceket töltünk csendben. Nem akarom azt mondani, hogy sajnálom, mert ezzel valószínűleg tisztában van és nem segítenék vele semmit. Olyan lenne, mintha egy hajléktalanhoz odamennék és megkérdezném hol lakik, miközben tisztában vagyok a válasszal.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem. De arról, ami tegnap történt, igen - nagyon mély levegőt vesz, majd szaggatottan fújja ki. - Olyan jól esik, hogy itt van valaki!
- Tudom! Nekem is...
Úgy érzem tudja, hogy én is biztosan elmondanék valamit. Végre tudom, hogy valaki tényleg meghallgatna, akinek el is merném mondani.
- Ha el szeretnél bármit mesélni, én meghallgatlak - jelentem ki határozottan, majd kezem gyengéden a vállára helyezem.
- Köszönöm... De, mennyire vagy érzékeny? - válaszul értetlenül szemöldököm ráncolom. - Mennyire érint meg egy téma?
- Mondd el nyugodtan és ne ezzel törődj, jó? - biztatom. Bár az igazság az, hogy elég sok témától érzékeny leszek. De Milest most meg kell hallgatnom és erősnek kell lennem valakiért. Olyan régen éreztem ilyet és olyan régen hallottam már a bejárati ajtó bálnaszerű hangját, hogy meglepetésként ér, amikor az valamiért felharsog.
Mindketten ijedten kapjuk fejünket az ajtó felé. Kath az, hótól ázott kabátban és meglepetéssel borított arccal. Elrántom kezem Miles válláról, aki valószínűleg csak percekkel később fogja felfedezni, hogy az alacsony nőszemély a "legjobb barátnőm" és, hogy olyan magányos vagyok, mint az egyetlen megmaradt neon-kék sütemény.
- Day! Hol a fészkes fenében voltál! Már tíz perce próbállak elérni a mobilodon! Még is mi van azzal az ígéreteddel, hogy kint fogsz várni a kocsmád bejárata előtt?
Az az ígéret úgy szólt, hogy később fogom várni őt a cukrászda előtt.
