❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Hatalmas őrjöngést hallok, amikor az eddig figyelt, unalmas égboltot tűzijátékok lepik el és ezernyi durranás hallatszik egyszerre. Egyik tűzijáték hatalmasabb, mint a másik, ami fényesebb, mint az előző kettő és zajosabb, mint a következő hat. Összerezzenek a hirtelen hangokra, Miles pedig azonnal magához húz.
Egy nagyon közeli játszótérre kerültünk tudtommal nemsokkal éjfél után. Minden percben figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne sírjam ki magamból a problémáimat, már megint. De bármennyire is nem akarom, elsírom magamat. Viszont most az egyszer nem érzek bűntudatot, mert tudom, hogy, aki mellettem van az megért.
- Annyira sajnálom, Daisy... - motyogja hajamba. Könnyekben úszó szemekkel nézek rá.
- Én sajnálom, ami veled történt... Az sokkal szörnyűbb lehet. Én még felfogni sem tudtam!
- Daisy - mondja ki nevem egészen halkan, miközben szemembe néz. - Hidd el, hogy most még nem látod, de a te problémád is hatalmas. És tudom, hogy ez rémisztő. Megértem, hogy nagyon fáj és, hogy neked egy kicsivel sem könnyebb, mint neked, bármennyire is érzed, hogy ez fordítva van.
- Most valami pozitívat mondtál? Csak mert nem nagyon tudtalak követni - felelem kótyagos fejjel.
- Oh - kezdi nevetve, de aztán ismét komoly lesz. - Csak annyit akartam mondani, hogy ne érezd a problémádat kevesebbnek és beszélj róla nyugodtan...
- Még mindig nem ott vagyok, hogy értselek, de... - azt akarom, mondani, hogy rendben. Meg akarom köszönni, de könnyes szememet csípi a hideg és ez eltereli a figyelmem. Rájövök, hogy átfáztam és melegre lenne szükségem. Hirtelen egy ötlet jut eszembe és egészen felvillanyoz. - Nem akarunk beülni valahova?
Kérdésem meglepi, sőt még magamat is meglepem. Nagyon régen történt velem olyan, hogy én hívtam volna el valakit, azt is ilyen magabiztossággal, mintha tudnám, hogy nekem nem lehet nemet mondani. Miles lelkesen pattan fel a padról, majd az alig szállingózó hóra mered. Már lassan egy órája nem esik, legfeljebb néha egy kissé szemereg.
A tűzijátékok elhalkulnak. Felkelek én is, valami láthatatlan dolgot leporolva ruhámról, majd, ahogy felegyenesedem és megindulnék fejem jobbra visz, majd jobb lábam a bal lábam elé ugrik és akkorát botlok, hogy szinte érzem a betont arcomban. De az esés nem történik meg, ugyanis valamilyen csoda folytán sikerül megtartanom az egyensúlyom.
- Daisy! Jól vagy? Ki ne törd a nyakad, okés? - arcomba hullott hajamból felnézek fátyolos, ám mégis éber szemébe. Ha tovább nézem két percnél vagy a nyakam fájdul meg vagy véletlenül elszédülök. Válaszul csak bólintok. - Biztosan?
- Igen. Csak kicsit sokat ittam, de ne aggódj nem vagyok részeg vagy valami!
- Á, dehogy vagy részeg a két üveg bortól. Amit amúgy meg akartál osztani velem.... - feleli nevetve. Gödröcskéihez most nevetőráncok társulnak és egészen lenyűgöz velük. Egye a fene azt a nyakfájást vagy szédülést. Ami szép azt bizony meg kell bámulni.
- Tudtommal megfeleztük!
- Az első két kortyról beszélsz?
- Az első két üvegre gondolsz?
- Tudsz egy jó helyet a közelben?
Öblösen bólintok, majd átmutatok az út másik oldalára.
- Látod azt a pislákoló táblát?
Miles szemét összeszűkítve próbál átlátni a kocsi, hó és hatalmas fák mögötti világba, de arcából ítélve nem látja azt, amit én szeretném, hogy lásson.
- Majd meglátod, jó lesz! Ez egy viszonylag új hely.
- Amilyen új hely a város, had tippeljek 1980 után nyílt meg?
Mosolya szarkasztikus, de még is szívmelengető.
- Ugyan már, az már harmincöt éve lenne lassan! - láthatóan meglepődik és bármennyire is igyekszem nem túl korán lelőni a poént mégis megteszem. - Igazából viccelek. Még 1979-ben nyílt, szóval harminchat éves. De hidd el, szép lesz!
