❝Miért tenne ilyet? Ezt kérdezte magától Miles, amikor az év utolsó napján, hótól latyakos cipőben megismerte a lányt, aki épp fagyit evett a mínusz tizenegy fokos hidegben. Mire másnapra megtudta a választ kérdésére - már beleszeretett. De ők csak...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Több mint két hónapig alig látom az én virágszálamat.
Aznap reggel, amikor elmondtam neki, akkor ő is elmondott egy hírt. A nagy hírt, ami miatt hívott előző este. A tatája úgy döntött nyugdíjba vonul és Daisyé lesz az egész cukrászda. Soha életemben nem fájt ennyire még semmi. Nem így kellett volna mindennek történnie. Daisynek annyira terve volt. Valószínűleg egész este ezeken agyalt. Én pedig... Tönkretettem ezt. Én tettem tönkre. Nem mondhatom, hogy Leó tette. Mert Leó már nem létezett többet.
Aznap láttam, amikor nyomozást indítottak és mindkettőnket behívtak a rendőrségre. Megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy elvigyem haza, de ő visszautasította és én végignézhettem, ahogy beszáll egy taxiba, mintsem, hogy velem tartson.
Láttam aznap délután, amikor egy hétre rá megérkeztek az írországi szülők és eltemették a fiukat. Aznap délután fekete ruhát viselt és Thomas mutatta be őt szüleinek, mint Leó valamikori exét és barátját. Thomas kiskora óta itt élt. Itt született, de még is a temetés után két nappal elköszönt tőlem és azt szerette volna, ha én és Greg kikísérjük a reptérre. Daisy... Daisyvel nem sokat beszéltünk a temetésen, mert én összetört voltam, ő pedig... Talán sosem tudom meg mitől volt olyan gyönyörű és magabiztos, de közben még is úgy sírt, mintha épp előtte gyilkolnák le az egyik szerettét.
Láttam aznap este, amikor két hétre rá betértem a cukrászdába. Már akkor elkezdte átalakítani és láttam rajta, hogy nagy tervei vannak a hellyel. Dolgozott és nem maradtam sokáig. Hiányzott a virágszálam, de úgy tűnt a cukrászda a megoldás a problémáira. Úgy tűnt, mindent le akar zárni a régi életéből.
Ezután következett életem talán legszomorúbb hónapja
Greg szakított Nat-el, ami teljesen felforgatta őt. Újra egy bandában játszott a Dikrekkel és ez miatt folyton veszekedtünk. Én nem akartam a bandában lenni, ők meg találtak helyettem valaki mást. És akkor meg ezzel volt a bajom. Hogy ilyen könnyen helyettesítenek. El kezdtem kerülni Gregort.
Daisyvel nem beszéltem ebben a hónapban személyesen. Néha ráírtam, de ő sosem rám. Nem mondott sokat, csak annyit, hogy igyekszik túltenni magát a dolgokon, hiszen, amikor Leó meghalt, akkor ők már egy ideje nem is beszéltek és valójában semmi köze nem volt a halálához. Ahogy egyikünknek sem, így a nyomozást lezárták. Leó barátait, beleértve Kath-et nemrég vád elé állították a drogok miatt és fél év letöltendő börtönbüntetést kaptak. Szinte semmivel úszták meg.
A következő két hétben ismét egy fagyira akartam menni a nyár végi napfényben, de a cukrászda be volt zárva és odakint érthetően csüngött a felirat, hogy az egészet felújítsák. Daisy már többet nem lakott itt, ugyanis az egész felső emeletet átalakították a cukrászda részévé. Lenyűgözve figyeltem a kőműveseket, ahogy magasba mászva bontsák a padlástetőt. Utána hazamentem. Nem kérdeztem meg a virágszálamat merre van, mert úgy éreztem... Nem rám van szüksége.
És ez nem fájt. Ez volt a legmeglepőbb az egészben. Ez nem fájt. Mert tudtam, hogy ez neki így sokkal könnyebb.
De a cukrászdát egy hónap múlva nyitották újra és már annyira hiányzott a virágszálam, hogy muszáj volt elmenem a megnyitóra. Csak ekkor értem meg mit jelentett nekem Daisy és még mindig mit jelent. Remeg a kezem a volánon, amikor elképzelem, hogy legalább újra láthatom. De nem csak látni akarom. Meg akarom ölelni. Meg akarom csókolni.
Akarom, hogy tudja, szerelmes vagyok belé.
A cukrászdát délután négykor nyitják és mindkét emelet fényesen kivilágítva vár rám, amikor fél ötkor alig találok szabad parkolóhelyet. Még az interneten is szembejött velem egy hirdetés, miszerint ma van a nagy nap, így nem ér meglepetésként a különböző korosztályok embercsordája. Az emelet elülső fala végig üvegből van, szemem azonnal a fenti világot fedezi fel. A lemenő nap ellenére már így is megakad szemem a sok neonfényen, ami a plafonról világít le. Más fényforrást nem is látok, csak a hosszú, rózsaszín, világos kék és világos zöld és fehér neonfényeket, amik csillag alakzatokban fonnak össze a sarkokban.
A parkolóban nagyban zajlik az élet és át kell mennem az úton, ha nem akarok baleset áldozata lenni. Szemem le sem tagadhatná, hogy őt keresi. Minden kiszolgáló lányban őt látom, pedig valószínűleg ő már nincs köztük. Daisy jó munkát végzett. Daisy csodássá tette a helyet. El akarom neki mondani, hogy büszke vagyok rá. Meg akarom ölelni. El akarok vele beszélgetni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Azt akarom, hogy megcsókoljam. Végre legyen rá elég merszem... De nem merek bemenni.
Félreállok, hogy az automata ajtó félre ne értse szándékaimat.
A nyikorgós ajtó eltűnt. Már semmi sem lesz olyan, mint régen - ezért habozok. Emlékszem a hangjára, amikor először beléptem oda. Olyan volt, mint egy bálna, amikor felbőg és hívja a csordát. Akkor még nem volt csorda. Csak mi ketten.
Te jó ég. Mennyire hiányzik.
Szívem hevesen ver és fogalmam sincs, hogy melyik ötletem a helyes: Az, hogy visszafordulok vagy az, hogy nagyon gyorsan visszafordulok? Nem tudok dönteni, egyszerűen lefagyok és figyelem a földszinten ülő embereket a sötétített üvegen keresztül. Boldogok. Én pedig döntésképtelen. Vele akarok lenni. Mégis... Itt van ez az egész hely, ami csupán két hónap alatt lett ilyen. Úgy, hogy Daisy maga volt. Úgy, hogy került. Nem volt rám szüksége. Ezt ideje belátnom. Akkor miért lenne most szüksége rám? Most, amikor végre boldog lehet?
- Ha a helyedben lennék, vinnék neki virágot is - megugrom a hang hallatán. Meg se próbálok nem megugorni, annyira el vagyok gondolkodva. Arcom azonnal vörös színbe vált és a hangforrást keresem. Rövid, szőke fürtök, barna kíváncsi tekintet és az a testtartás, ami arról árulkodik, hogy neki van igaza. Mosolya lenge, tekintete fáradt. Teresa. A virágüzletre pillantok. Nagyot nyelek, visszaidézem, amit mondott és úgy próbálok szóhoz jutni, mint a kisgyerek, aki valami hihetetlenül rossz dolog végzése közben, tetten lett érve. - De csak egy szálat. Rózsát. Fehéret. A csokrok amúgy sem váltak be a másiknál.
