Strawberries and cigarettes ; ✓

❍ · 1

Hajnali kettő is elmúlt már, ám az álom sehogy sem talál meg, bármennyire vágyom az alvásra. Gondolataim közé minduntalan egyik - ha nem a legjobb - barátom helyes, mégis valamilyen módon aranyos vonásai furakszanak. Már régóta tudom, hogy az iránta táplált érzéseim nem csupán barátaik; annál sokkal többet, szavakkal kifejezhetetlen, s teljesen felfoghatatlan dolgot érzek. Ezen emócióimat azonban elmondani nem merem, hiszen félek a szavaim következményeitől, az eltávolodás és gyűlölködés lehetőségétől.

Olyan esetre pedig rá sem merek gondolni, ahol érzéseim viszonzásra találnak, s nem csak plátói szerelem ez az egész. S hiába van néhány olyan mozdulata, illetve megszólalása, mellyel másra utalhat, tudom, hogy igazából semmit nem gondol komolyan, bármennyire is szeretném, hogy ez így legyen. Számára ezek csupán baráti gesztusok, hiszen teljesen normális, ha egy barát hajnali fél háromkor ír a másiknak, hogy találkozni akar vele. Ez tök normális.

Tehát gondolkodás nélkül húzom el a bézs színű sötétítőt ablakom elől, hogy rálátásom nyíljon az utcára, mely csak a közvilágítás gyér fénye miatt nem borul teljesen sötétbe. Ajkaimra apró mosoly szökik, ahogy a telefonjából felnéző Taeyongot pillantom meg. Kinyitom az ablakot, majd a párkányra támaszkodva hajolok ki.

– Mi járatban erre, hajnali fél háromkor? – kérdezem kíváncsian, fejemet oldalra billentve, ahogy Taeyong arcát fürkészem.

– Lejöhetnél sétálni.

– Ilyenkor?

– Mikor máskor jobb sétálni, mint hajnalban, mikor senki sincs a városban, aki zavarhatna? – nevet fel, mire csak a szemeimet forgatom meg, jelezve; hogy nem igazán győzött meg. – Naa, ne kéresd magad, Chittapon.

Elhúzódok az ablaktól, hiszen ismerem magamat annyira, hogy nem fogok tudni nemet mondani arra, hogy kettesben töltsek vele időt, így pizsamámtól könnyes búcsút véve veszem át utcai ruhára azt. Egy fekete, szakadt farmert kapok magamra, s hozzá egy halványlila színárnyalatú pólót, majd a nyílászáróhoz lépve mászok ki a párkányra, s így hagyom el a szobámat.

Fekete tincseimet kitúrom homlokomból, majd Taeyong szemeibe nézve mosolyodok el sokkal szélesebben, s egy egészen hosszúra nyújtott ölelésben forrunk össze, azután pedig elindulunk a néma utcán, melynek csendjébe csak lépteink zaja rondít bele.

Sétánk közben farmerkabátja zsebéből egy kisebb dobozt húz elő, melyből kivesz egy szál cigarettát, amit aztán ajkaihoz emel, én pedig csak szemem sarkából figyelem ezen cselekedetét, hogy ne váljak számára túlságosan egyértelművé.

– Meggyújtod?

Felém fordul, s a halálrudat ajkai között tartva mosolyodik el, amivel engem teljesen levesz a lábamról, s úgy érzem az összes csillagot képes lennék lehozni az égről számára. Habozva, de bólintok egy apróbbat, majd kiveszem kezéből az öngyújtót, s kérése szerint cselekszem.

Taeyong mélyet szív a cigarettából, majd orrán keresztül fújja ki a füstöt, miközben lehunyja szemeit. Alsó ajkam szélébe harapok, hiszen minden mozdulata olyan igazán tökéletes, s egyre jobban bolondít magába.

Fejét oldalra billentve pillant ismét rám, majd a füstöt ezúttal arcomba fújja, miközben végig íriszeimet fürkészi. A keserű illatú, halált hordozó felhőcskét elhesegetem orrom elől, majd szúrós szemekkel nézek rá, figyelmenkívül hagyva az ajkain megpihenő, elégedett félmosolyt.