Strawberries and cigarettes ; ✓

❍ · 15

– Mármint Johnny Seo-val? – vonja fel meglepetten szemöldökét, mire egy apróbbat bólintok, ahogyan alsó ajkamba harapok. – Egyre jobban bizonytalanodok el abban, hogy normális vagy-e.

– Ez nagyon csúnya volt – háborodok fel, miközben duzzogva csapkodom meg a felém eső vállát. – Teljesen normális vagyok, ne bánts már.

– Persze, normális vagy, csak az ítélő képességed borzalmasan rossz – forgatja meg szemeit, mire csak még jobban rákezdek a duzzogásra.

– Inkább örülnél, hogy próbálok tovább lépni Taeyongon.

– Na de Johnny-val? – értetlenkedik tovább Lucas, mire kezdek kijönni a sodromból. Nem értem, hogy most mi az egésszel a baja; eddig bármit mondtam Taeyongról az volt a gond, most hogy tovább lépnék, hogy ne nyomorgassam magam a viszonzatlan szerelemmel, meg már ez a baja.

– Igen, Johnny-val – vágom rá határozottan, ahogy mélyen szemeibe nézek. – Miért ne beszélgethetnék vele? Miért fáj neked minden amit csinálok, baszki?

– Nekem aztán egyáltalán nem fáj – rántja meg vállait és hozzám hasonlóan kicsit hangját is megemeli. – Téged védelek a saját hülye, elbaszott döntéseidtől, ha nem vetted volna eddig észre. Nem hallgattál rám, mikor mondtam, hogy Taeyong meg fog bántani és most sem hallgatsz rám, mikor azt mondom, hogy nem Johnny-val kéne elfelejteni a nagy szerelmedet.

– Inkább most megyek – mondom megremegő hangon, hiszen rosszul esik, hogy Lucas így viselkedik velem, ilyen hangszínen vágja hozzám a nem éppen kedvesnek szánt szavait. Összeszedve minden méltóságomat és önbecsülésemet hagyom ott Lucast, hogy bemehessek az osztálytermembe.

Elegem van, hogy bármit teszek az sosem lesz jó, valakinek mindig meg kell felelnem. Én csak egy kicsit boldog akarnék lenni, szabadon szeretni akit akarok, s érezni, hogy én is szeretve vagyok. Nem tudom, hogy az utóbbi időben mi romlott el ennyire, de fokozatosan csalódok egyre többet a körülöttem lévő emberekben folyamatosan; először Taeyong töri darabokra a szívemet, majd mikor nem vagyok hajlandó vele foglalkozni, teljesen leignorál engem, s ha elsétál mellettem a folyosón rám sem néz, másodszor pedig a legjobb barátom viselkedik úgy, mintha irányítani akarná az életemet, s joga lenne ahhoz, hogy megmondja én kivel barátkozhatok és kivel nem.

Az idegességből születő lila színű ködfátyol teljesen elborítja elmémet, s a világból igen keveset vagyok képes ennek köszönhetően érzékelni, így a velem szemben sétáló, nem mellesleg nevemet szólongató személyt egészen addig észre sem veszem, míg nem vágódok neki mellkasának. Magamtól szokatlan módon szitkozódva tápászkodok fel a földről, s porolom le magamat, majd szikrákat szóró tekintettel nézek a mellkas tulajdonosára.

– Szia Ten, nem hittem hogy legközelebb is így futunk össze – nevet fel vidáman Johnny, mire próbálok nem túlságosan flegmán reagálni a szórakozott szavakra. – De ha már így egymásba botlottunk, nem jössz el velem valahova ma suli után kajálni?

– De, szívesen.