Strawberries and cigarettes ; ✓

❍ · 3

Az órák ismét hajnalba fordulnak át, azonban az álom megint messze elkerül engem, a gondolataim nem hagynak nyugodni. Agyalok Lucas szavain, agyalok Taeyong cselekedetein, melyeket néha igazán nem tudok hova tenni. Bele lehetne látni akár többet is, azonban én tényleg nem tudom, hogyan lehetne köztük több, mint barátság.

Hátamon fetrengek, szürke pólóm vékony anyaga kissé felcsúszott hasamon, a sok fetrengés után, amikor kényelembe próbáltam helyezni magamat, hogy álomba merülhessek - azonban ez egyáltalán nem jött össze, szóval most csak a plafont bámulom, melyen apró, műanyag csillagocskák világítanak halvány fénnyel.

Telefonom hirtelen rezzen meg, s kapcsol be, így képernyőjének fénye belerondít a nyugodt félhomályba. Kíváncsian veszem azonban kezembe a készüléket, hogy megnézzem, miért is kapcsolt be hirtelen, ajkaim pedig egyből széles mosolyra húzódnak, ahogy Taeyong üzenetét pillantom meg, majd egyből kipattanok az ágyból - hiába vagyok amúgy nagyon is fáradt -, majd az ablakhoz sétálok, amit egyből kinyitok, s lepillantok az utcán álldogáló barátomra. Megtámaszkodok a párkányon, s fejemet oldalra billentem, kissé pedig megborzongok az éjszakai hűvös szellő miatt.

– Szia Taeyong – köszönök neki viszonylag halkan, tekintettel arra, hogy hajnal van, mégis értehetően, miközben szemeimmel végigmérem viszonylag sovány, mégis izmos alakját, ahogy a ház előtt a járdán áll, s pillant fel ablakom irányába.

– Jössz?

– Jövök – válaszolom vigyorogva, majd ellépek a nyílászárótól, s gyorsan magamra kapkodok utcai ruhákat, hiszen pizsamában ma sem igazán szeretnék kimenni. A szokásos fekete nadrágomat veszem fel, majd egy bordó pólót, s a szobámba felhozott fekete tornacipőmbe bújtatom lábaimat, aztán az ablakon keresztül kimászok a helyiségből.

Egyből Taeyonghoz sietek, s szokásomhoz híven szorosan magamhoz ölelem, arcomat pedig pulcsijába temetem. Mélyen beszívom enyhén dohány illatát az anyagnak, miközben teljesen ölelésünkbe simulok, melynek valójában sosem akarom, hogy vége legyen. Túlságosan élvezem ezt, s szívem is iszonyatosan hevesen dobog, közelségünk miatt pedig félő, hogy ezt ő is megérzi, azonban nem tud zavarni jelenleg ez, egyszerűen csak nem tudok betelni vele, ám percekkel később mégis elhúzódok tőle lassan.

Átkarolja vállaimat, majd elindulunk a csendes utcán, melyet ismét csak gyéren világít be a lámpák fénye. Készségesen odabújok hozzá, miközben csendben sétálunk, s pulcsija zsebéből ismét előkerül a kis dobozka, melyben alig van már csak pár szál. A cigarettát tökéletesen formált - s minden bizonnyal nagyon puha - ajkaihoz illeszti, majd az öngyújtót ismét kezembe adja, tőlem várva el, hogy meggyújtsam ajkai között tartott halálrudat.

Idővel a közeli parkban kötünk ki, s a kissé nyirkos fűbe huppanunk le, én pedig talán túlságosan is közel ülök Taeyonghoz. Az egyre hűvösebb levegő miatt kissé megremegek, s a libabőr végigfut az egész karomon.

– Fázol?

– Dehogyis – tagadom le egyből a nyilvánvalót, miközben kezemmel felkaromat dörzsölöm, hogy kicsit felmelegedjek, mire Taeyong csak felnevet, majd az elszívott cigit elnyomja, s egy szó nélkül kapja le magáról dohány illatú pulcsiját, s teríti vállaimra. Megszeppenten nézek Taeyong szemeibe, aki csak vigyorogva borzolja össze tincseimet, s kacsint rám, én pedig gondolkodás nélkül bújok bele rendesen a sötétszürke pulóverbe.