Strawberries and cigarettes ; ✓

❍ · 13

Ahogy a napok váltogatják egymást, úgy válik minden sokkal kifakultabbá és fájdalmasabbá. Hangulatomhoz illően ismételten fekete színű ruhákba bújtatom vékony alakomat, ahogyan a hajnali órákban készülődök az iskolába. Fekete tincseim kócosan lógnak szemeim elé, ám ez egy cseppet sem érdekel, hiszen nem fontos, hogy jól nézzek ki, s rendezett legyek, mivel akinek egyedül tetszeni akarok, nem viszonozza gyengéd érzelmeimet. Erre a gondolatra pedig egy halk sóhajtás szökik ki húspárnáim közül, ahogy szívem is fájdalmasat dobban.

Miután minden fontos teendőmet elvégeztem, gyorsan összeszedem a szanaszét dobált tanszereimet, majd elhagyom szobámat, melyben a szokásos rendezettséghez képest hatalmas káosz uralkodik. Valahogy semmi sem az igazi, s a teljesen hétköznapi dolgok is borzalmasan nehezen hatnak, nem tudok úgy belekezdeni valamibe, hogy azt teljes odaadással folytathassam, s vihessem végbe. Mintha elveszett volna a motivációm az élethez, mióta Taeyong eltolt magától.

Fejemet gyorsan megrázom, hogy a gondolatát kiűzhessem agytekervényeim kusza ösvényéről, majd egy hatalmas, mély lélegzetet véve indulok el otthonomból. A hajnali, hűvös levegő borzongásra készteti egész valómat, ezért a kabátomat kicsit jobban összehúzom magamon, hogy ne járja át minden egyes porcikámat ez a dermesztő hideg szellő. Meg-megremegek, ahogyan magam mögött hagyom a métereket, ám bármennyire is az ölelő karjai melegségére vágyom, mikor az iskola kapujában megpillantom, s a tekintetünk is összeakad, csupán szó nélkül gyorsítok rá lépteimre, s sietek be az intézmény épületébe.

Kissé lihegve fékezek le a hirtelen gyorsítás után, ám egyből összeszedem magamat, s Lucas keresésére indulok, hogy társaságával, s idióta poénjaival jobb kedvre deríthessen. Hiába volt pár nappal ezelőtt egy hatalmas veszekedésünk, miután egy darabig nem is nagyon kerestük a másik társaságát, ám amint látta rajtam, hogy mennyire összezuhantam, félretette a makacsságát, s támaszt nyújt nekem folyamatosan - hiába nem érdemlem meg, mivel nem éppen voltam a legjobb barát az elmúlt időben. Bűntudatom van, amiért hagytam, hogy a Taeyong iránt táplált szerelem ennyire elvakítson, s emiatt elhanyagoltam Lucast. Tudom, hogy ő végig csak jót akart nekem, s meg szeretett volna védeni az elkerülhetetlen fájdalomtól, melyet egy darabjaira hullott szív okoz a nap minden egyes percében.

Ám ahelyett, hogy legjobb barátomat találnám meg, figyelmetlenségemnek köszönhetően egy izmos mellkasba ütközök bele, melynek tulajdonosa magából mentás illatot áraszt, egy enyhe kölnivel vegyítve. Megszeppenten húzódok egyből hátra, s sűrű bocsánatkérések közepette kezdek hajlongani.

– Nyugi, minden rendben – csendül fel a mellkas tulajdonosának kellemes orgánuma, mire egyből abbahagyom az addig művelt cselekedetemet, s a magas illető szemeibe nézek fel. Barnás tincsei középen elválasztva simulnak hibátlannak tűnő bőrére, ajkain halvány mosoly pihen, ahogy még mindig megszeppent vonásaimat fürkészi. – Jól vagy?

– Természetesen – vágom rá egyből, hiszen ezt sokkal inkább nekem kéne kérdeznem, mivel én mentem neki. – Tényleg ne haragudj, nem vettelek észre.

– Pedig egy ekkora embert nehéz nem észrevenni – ingatja fejét szórakozottan, ahogyan szép formájú száján szélesebbre húzódik a mosoly, s válasza hatására halkan elnevetem magamat.

– Van benne valami – mosolygok rá én is, ahogyan jobban szemügyre veszem a vonásait. Egészen ismerős arca van, szóval tudom, hogy valahol láttam már, ám a berendezéséhez nem tudok nevet csatlakoztatni. S mintha ezt ő is megérezné, illedelmesen mutatkozik be nekem:

– Johnny Seo.