✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

1. Egy pillantás

Egy pillantás. Ennyi az egész. Ennyi elég, hogy az addig kis megszokott életed megváltozzon. Nem kell, hogy percekig tartson, mert elég, ha épp csak összefonódik egyetlen sóhajnyi időre. Ám, egy lélegzetvétel is tarthat örökké. Ahogyan az a pillantás is egy örökkévalóságot hordoz magában. Csak eltévedt, kóbor szemrebbenés az egész, de hegyeket döntve össze kőlavinát indít el, vulkánt robbant fel, és forró lávával égeti fel a földet. Egy pillantás.
Fáradtan és a végletekig merülve battyogok hazafelé, meredten bámulom a talpam alatt a macskakövet, fel sem emelve a fejemet szelem az utcákat. A megszokott és sötét utcákat. Egyiket a másik után, akár egy robot teszi minden alkalommal. Nem törődöm azzal sem, mikor összesúgnak a hátam mögött, mindig ez történik, hiába is szeretném az ellenkezőjét. A külsőm miatt sajnos nem tehetem meg.
Az anyám elvárta kisgyerekkorom óta, hogy ügyeljek magamra, sminkelnem és divatosan öltözködnöm kellett már tizenkét éves koromtól fogva. Apám pedig mindig meghunyászkodott anyám akaratával szemben. Soha nem mondott ellent neki, vagy az történt, amit anyám akart, vagy nem történt sehogyan sem. Így kénytelen kelletlen, én is behódoltam neki, egyedül a bátyám az, aki képes volt szembeszállni neki, amint betöltötte a tizennyolcat. Elköltözött otthonról és azóta is egyedül él. Csak én vagyok, akivel a kapcsolatot tartja a családunkból, s minden nap azért küzd, hogy végre maga mellett tudhasson, ám erre látom a legkevesebb esélyt. Hiába is lennék NamJoon mellett mindig biztonságban, anyánk nem enged ki a saját karmai közül.
Most is miniszoknyában és tűsarkú cipőben kell tipegnem hazáig, a falatnyi felsőmre csak egy könnyű bőrkabátot húztam mielőtt fáznék a kissé hűvös nyárköszöntő éjszakában. Hosszú hajam zabolátlanul hullik vállaimra és pihen meg hátam közepén, erőtlenül túrok bele tincseimbe, hogy picit felrázva őket rendre utasíthassam a hajszálakat. Persze ezt is füttykoncert öleli körbe, ahogy elsétálok az utcán lófráló fiatalok mellett, akik jobb híján itt tengetik napjaikat. Mintha nem lenne hol lakniuk és nem lenne érdemesebb inkább a könyveket bújniuk, hogy többre vigyék ennél és kiszabadulhassanak ebből a nyomornegyedből.
Ők is más életre vágynak, ahogy én is másra vágyom. Míg ők a picit könnyebb és gondtalanabb napok után sóvárognak, addig én arra, hogy ne kelljen folyton parancsot teljesítenem és ne kelljen a nap minden percében megfelelnem. Persze, egyikünk sem tesz azért, hogy változtasson a sorsán, így nem marad más, mint a beletörődés. Beletörődünk mindahányan abba, amit jutott és eszünk ágában sincs küzdeni azért, hogy jobb legyen. Bárcsak lenne annyi erőm, amennyi NamJoonnak volt tizennyolc évesen. Bárcsak meg tudnám tenni apával, hogy hátak fordítok neki, de nem tudom. Képtelen vagyok rá. Ha én is elhagyom, akkor abba belerokkan. Nem akarom.

- Figyeled azt a cicuskát?
- Uuuhhh... túl jó bőr az a magunkfajtának.
- Ugyan már! Csak egy kis meggyőzés kell neki, semmi több.
- Nem fog belemenni úgysem.
- De-de... biztos, hogy benne lenne egy kiadós hancurozásban.
- Srácok, mi van, ha mégsem megy bele a dologba?
- Akkor majd kényszerítjük...

Ennél a mondatnál tudom azt, hogy kapkodnom kell a lábaimat, különben komoly bajba keveredhetek, mielőtt hazaérek. Pedig már csak három utca az egész, és átérek a nyugodtabb környékre. A nyavalyás autónak is most kell a szervizben lennie, mert apának most jutott eszébe, hogy felújítsa, és ne tudjon értem jönni! Hiába morgolódom magamban, nem tudom figyelmen kívül hagyni a hátam mögött visszhangzó léptek zaját. Legalább hárman vannak, ahogy megpróbálom kivenni az eltérő ritmusokat. Megszaporázom én is a saját lábaimat, de a tizenöt centis sarok nem igazán partnerem a sietségben.
Befordulok a következő sarkon, de pechemre egy újabb sötét idegenbe gyalogolok, aki azonnal megragadva a karjaimat beljebb ránt, és az első függőleges felületre présel fel. A szívem a torkomba szökik és hevesen dübörögni kezd, de szinte meg is fagy bennem, ahogy egy penge feszül a nyakamnak, hegye még éppen nem sérti fel az érzékeny és vékony bőrömet. Csak gombócokat tudok letuszkolni a nyelőcsövemen, ahogy parancsra elnémít.