✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

5. Bűntudat

Némán ülünk egymás mellett TaeHyunggal a visszaút alatt a beszélgetésünk után, ami végül hosszabbra sikeredett a kialkudott fél óránál. Csak remélni tudom, hogy anyám nem bolondul meg teljesen és nem váltja be a fenyegetéseit. Nem szeretném, ha éppen miattam veszítené el TaeHyung a jelvényét, mert akkor nem lenne, aki biztos fedezéket nyújtson JungKooknak a hadjáratában.

A házhoz érve TaeHyung leparkol a járőrautóval, s míg én kikapcsolom a biztonsági övet, addig ő futva megkerüli a motorháztetőnél és már nyitja is az ajtót, hogy illedelmesen kisegíthessen a méretes terepjáróból. Megköszönöm a figyelmességét, majd egészen a bejárati ajtóig kíséri bátortalan lépteimet.

- Van valami baj, EunHee? – kérdez, mielőtt még lenyomnám a kilincset.

- Nem. Miért kérdezed? – pillantok hátra, de nem fordulok meg teljesen.

- Valószínűleg már szakmai ártalom az egész, de olyan érzésem van, mintha tartanál valamitől. Vagy valakitől. Így van? – Jobbját vállamra simítja és óvatosan megfordít, hogy szembe kerüljünk. – Félsz valamitől, EunHee?

- Nem félek semmitől. Kicsit kimerültem és szeretnék végre lepihenni.

- Igen, azt elhiszem... – Elmosolyodik, aztán az órájára pillant, és felnézve rám egy kissé csalódott mosoly telepszik ajkaira. – Ideje távoznom. Még van egy halom papírmunka, amit a műszak vége előtt meg kell írnom.

- Köszönöm, hogy elmondtad, TaeHyung. – Mielőtt még lelépne az utolsó lépcsőfokról, visszafordul és felnéz rám. Arca egyforma magasságba kerül az enyémmel.

- Ne keresd őt, EunHee. A te érdekedben – suttogja. – Felejtsd el JungKookot. Amilyen gyorsan csak tudod.

- De~

- Vigyázz magadra, EunHee! – Kezével int egyet hanyagul, majd három nagyobb lépéssel le is tudja a távolságot az autóig.

A nyomozó még egyet biccent a volán mögül, a motor felbőg, és TaeHyung is ugyanazzal a gyorsassággal száguld ki az életemből, ahogyan JungKook tette, mikor hazahozott a támadás után. Kis ideig még ácsingózom az udvaron, de amikor meghallom nyitódni a bejárati ajtót, rögvest görcs áll a gyomromba. Félve fordulok meg, szerencsémre nem az anyám áll a küszöbön.

- Hee?! – SeokJin kap értem, aztán derekamat megragadva ránt be a házba és húz egyenesen a nappaliba. – Édesanyád mindent elmondott. Jól vagy? Nem kell kórházba menned? Voltál a rendőrségen? Adtál személyleírást a támadóidról? – zúdítja rám a kérdéseit, amiket alig bírok felfogni, nemhogy válaszoljak rájuk.

- SeokJin... nyugodj meg... ennyi kérdés sok lesz egyszerre. Ráadásul szeretnék lefeküdni, mert nagyon fáradt vagyok. – Ezzel már indulnék is a szobám felé, mikor SeokJin elkapja a karomat és megállít a lépteim során.

- Hol voltál idáig, EunHee? – Számon kérően vizslatja arcomat, értetlenül állok a barátom kérdése előtt.

- A rendőrségen... – szuszogom heves szívveréssel a bordáim között.

- Az édesanyád felhívta a rendőrséget és azt mondták, hogy nem vagy ott és nem is voltál – reagálja szigorú hangján, soha nem hallottam még ennyire ingerültnek SeokJint. – Szóval? Hol voltál, EunHee?

- Kim nyomozó hallgatott ki a támadásról. Egész idáig vele voltam. – SeokJin erősebben szorít a felkaromra, mire felszisszenek. – Jin, ez fáj. Engedj el, kérlek szépen. Szeretnék letusolni és lefeküdni aludni, hogy elfeledhessem ezt a rémálmot. – JungKookot kivéve, természetesen, de ezt már nem teszem hozzá, csak gondolatban.