✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

9. Varázslat

- Szeretnél látni? – JungKook kérdése alig hallható, az én szívem viszont úgy dübörög a bordáim között, hogy attól félek, mindjárt meg is áll tőle.

- Hogyan? – pislogok nagyokat, szerintem csak a képzeletem szórakozik velem, és nem is ezt kérdezte JungKook. – Mit... mit kérdeztél?

- Ha már annyira keresel, gondolom, látni szeretnél, nem?

- Csak megköszönni szeretném, amit értem tettél a múlt éjjel... – felelem remegő hangon, de már magam sem tudom, voltaképp miért szeretnék találkozni JungKookkal.

- Nem tettem semmi különlegeset.

- Te lehet, így gondolod, de én nem... – reagálom egy mély sóhajt követően.

- Miért fontos, hogy megköszönd? – Egy halvány kuncogás üti meg a fülemet, amitől én is elmosolyodom.

- Te miért hívtál fel? – szegezek neki ezúttal én egy kérdést, ha már ő annyira faggatózik.

- Elmondtam az előbb. Hallottam, hogy ott voltál a kocsmában és utánam kérdezősködtél.

- De senki nem igazán akart segíteni... – csalódottság árad a válaszomból, de megpróbálom leplezni JungKook előtt.

- Nem egy olyan lánynak való az a hely. Nem illesz bele abba a képbe.

- JungKook? Te most bókolsz nekem? – Széles vigyor telepszik a számra, a bordáim között hirtelen válik szűkössé a hely.

- Bókolnék? Annak érzed?

Érzem, ahogy egyre jobban elvörösödöm a kádban pihegve, és egyre inkább hoz teljesen zavarba a vonal túloldalán szuszogó férfi. Tudom, hogy illene valamit válaszolnom az utolsó megjegyzésére, de most megy a legnehezebben a reakció. Olyan szavakkal illet, amiket éppen az ő szájából nem várnék. Legalábbis azok után, amit TaeHyung kért tőlem. Felejtsem el, mert nem akar tőlem semmit. Na, jó, ezt így konkrétan nem mondta ki, de nyilván ez lehet az oka, ha ilyet kért.

- EunHee?

- Itt vagyok...

- Nem válaszoltál.

- Tudom...

- Akkor?

- Akkor, mi?

- Bóknak érzed, amiket mondok?

- Annak szánod?

- Ez nem válasz. Szóval?

- Nem tudom... – elharapom a mondatomat, nem akarom túlgondolni ezt az egészet, mert félek, hogy már így is többet képzelek ebbe a helyzetbe, mint ami egyébként is van.

- Szeretnéd, ha az lenne?

- Hogyan? JungKook? Ezt... ezt most miért mondod?

- Mennem kell...

- JungKook? Hogy'? Várj... JungKook.

- Mi az? – Hangja lágy és dallamos egyben, szinte már ámulatba ejt.

- Te szeretnél engem látni, JungKook? – Bátortalanul teszem fel a remegő kérdésemet, s már majdnem meg is bánom, ahogy a szavak elhagyják a számat.

- Éjjel láttalak...

Ezzel megszakad a vonal, s már csak az ütemes sípszó az, ami feltűnik. Néhány percig még meredten bámulom a sötét kijelzőt, magamban imádkozva, hogy újra felvillanjon egy üzenet erejéig, de meg sem nyikkan vagy rezzen. Semmi. A víz teljesen elhűlt, amíg JungKookkal csüngtem a telefonon, így nem marad más hátra, majdnem hideg vízben kell lefürödnöm. Kapkodó mozdulatokkal mosom le magamról az alkoholszag maradványait, amiket a kocsmában szedtem össze. Egész testemben remegek, ahogy kilépek a puha szőnyegre, majd tekerem körbe magam egy méretes törölközővel. Felmarkolom a JiHye által kapott kölcsönpólót és nadrágot, majd a telefonomat is, aztán átcsoszogok a nappaliba, ahol már vár rám a megvetett kanapé. JiHye igazán kitesz magáért.