✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

10. Lebegés

- Gyere, elviszlek a kedvenc helyemre... – Megemeli jobb kezét, türelmesen várva, hogy az én kézfejem belesimuljon puha mancsába.

Picit még tétovázom ugyan, a vívódásaimmal saját magamat kergetem az őrületbe, de ahogy nézem JungKook tenyerét, aztán végigvezetem mellkasán át a pillantásomat, s összefonódnak szembogaraink, végképp ellágyulok. Ösztönösen indítom el kezemet az övé felé, villámcsapásként hat rám bőrének érintése, ahogy belehelyezem ujjaimat. Megszorítja egy másodpercre, aztán leengedve lassan húzni kezd az ismert kétkerekűje felé.

Megállunk a motorhoz érve, ő hanyagul megtámaszkodik a járgány mellett, s éppen azzal a tartással össze is fonja karjait a mellkasa előtt. Megfontoltan siklik végig rajtam éjfekete szempárja, a szívem kihagy egy ütemet, amikor csípőmnél időzik kicsit, aztán tovább vezetve fürkésző lélektükreit, a kölcsönlábbelin akad meg pillantása. Fejét rázva elégedetlenül kuncog maga elé.

- Mi az? Min nevetsz? – kérdezem, ahogy én is végignézek magamon.

- Biztos, hogy jó lesz ez a cipő? – mutat a halványrózsaszín magas sarkúmra.

- Ezt most úgy kérdezed, mintha nem ilyen cipő lett volna rajtam az első találkozásunkkor. – Én is felveszem majdnem ugyanazt a pózt, amit JungKook, és úgy nézem az előttem álló Pokoli Teremtést.

- Nekem mindegy – von vállat könnyelműen, aztán kiveszi a pótsisakot a hátsó tároló dobozból és felém nyújtja. – Parancsolj.

Remegve veszem ki kezéből a védőfelszerelést, ahogy egy kissé aggódó sóhaj szakad fel belőlem, akkor éjjel jó ötletnek tűnt, mikor hazavitt, de most nem érzem magamban azt a bátorságot. JungKook a habozásom láttán ellöki magát a motortól, megfogja a kezeimet és együttes erővel teszi fel a fejemre a sisakot. Felnyitja a plexit, hogy addig is kapjak némi levegőt és ne izzadjak le még jobban, majd megkeresi a keskeny szíjat és gondosan ügyelve, nehogy meghúzza egyetlen hajszálamat is, ő pattintja össze a csatot. Nagyot kell nyelnem ujjainak érintése nyomán, felperzselte bőröm azon részeit, melyekhez éppen csak hozzáért.

Lassú mozdulattal fésüli hátra tincseit, aztán ő is felteszi a sisakját, s egy láblendítés múltán már a nyeregben ül és beindítja a több száz lovas gépezetet. A hangja áramként száguld végig rajtam, karjaimon érzem a leginkább a hatását, s újfent felém nyújtja kézfejét. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, úgy fogom meg a mancsát, és a segítségével ülök fel háta mögé. Mellkasom lapockáihoz simul, s ebben a pillanatban érzem meg bal kezét bal combomra siklani, aztán meg is szorítja kissé.

- Jól kapaszkodj, kisasszony – néz hátra a rostély alól, majd lecsapva a plexit, meghúzza többször egymás után a gázkart, és sebesen ülünk fel a szélre, hogy elszáguldjunk arra a bizonyos csendesebb helyre.

JungKook háta mögött ülve, derekába erősen kapaszkodva fel sem tűnik, ahogy átszeljük a belvárost, még SeokJin irodája előtt is elhajtunk, már csak a hátam mögé nézve látom meg a sportautóját, de a szabadság érzése a másodperc tört része alatt veri ki a fejemből a felesleges gondolatokat. Minden agysejtem JungKookkal van tele.

A városhatárt elhagyva tényleg egyre ismeretlenebb helyekre motorozunk, s ekkor tudatosul bennem, hogy jó néhány helyen nem jártam még, pedig kislánykorom óta ebben a városban élek, de valahogy az igazi kirándulások elmaradtak az évek során. Egy meseszép parkhoz érünk kisvártatva, mikor már mindkét lábam elkezdett zsibbadni, bár a talpam így is sajog ebben a cipőben. JungKook megállva a járgánnyal, megvárja, míg többszöri próbálkozás után végre leszállok a motorról, aztán kitámasztja a gépállatot, s játszi könnyedséggel fordul le róla.