✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

13. Búcsú

JungKookkal az éjszaka kevésbé telt olyan szenvedélyesen, mint az előtte együtt töltött néhány óra. Hiába volt a játszadozás a fürdőben, aztán később az ágyban, végül nem tettük meg. Egy kicsit bánom, hogy nem mentünk tovább, szerettem volna megtudni, milyen érzés vele lenni. Annyira perzselő, mint mikor csak kacérkodik, vagy korántsem tud olyan izgató lenni? Ahogy megfordulok az ágyban, JungKook már nincs mellettem. A takaró alatt egyedül pihegek, picit még homályos a külvilág, így megdörzsölve a szemeimet kezdek utána kutatni. A hálóban nem lelem, így kibújva nehéz lepel alól, kimerészkedem a szobájából, és elsőként a fürdő felé veszem az irányt, hátha ott találhatom meg, de a csendből ítélve egészen máshol van. A konyhából nem szűrődnek ki a hangok, ahogyan a lakás többi helyiségéből sem. Furcsa. Képes lett volna magamra hagyni? Vagy talán közbe jött neki valami és elrobogott napkeltekor? Nem lehet, hiszen tisztán emlékszem, hogy egész éjszaka átölelt. Szorosan tartott a karjaiban mindvégig, s ha moccantam is, velem együtt mozdult.

Az étkező asztalra siklik a tekintetem, ahogy a beszűrődő reggeli napsugarak Szent Grálként világítják meg az ott heverő cetlit. Megint kitisztázom a szemeimet, aztán olvasni kezdem JungKook macskakaparását. Szinte el sem jut a tudatomig az üzenet, amikor meghallom a kulccsal matatni a zárban, aztán már löki is beljebb a bejárati ajtót. Összehajtom a papírfecnit és az előtérbe sietek. Egy hálával teli mosollyal nézek rá, amiért mégsem hagyott magamra.

- Oh, már felkeltél, EunHee? – kapja rám pillantását, amikor kibújik a cipőjéből.

- Üres volt az ágyad... – fonom össze karjaimat mellkasom előtt. – Csak megijedtem.

- Miért? – elsétál mellettem, aztán egyenesen az étkező asztalhoz lépdel, és lepakolja a kezében szorongatott papírzacskókat. – Alig tíz percre mentem el. Feleslegesen aggódtál.

Hűvösnek érzem a szavait, mintha nem az a JungKook állna most előttem, akivel tegnap délután voltam. Inkább hasonlít arra, aki a támadás éjszakáján talált meg, és az már kevésbé tetszik. Valahogy a kettő közötti személyisége az, ami igazán megfog benne. Némi félelemmel a mellkasomban ballagok vissza hozzá, ő némán kipakolja a zacskókból a megvásárolt pékárukat, aztán egy fordulat múltán már a konyhában serénykedik. Úgy látszik, mintha kerülné a társaságomat, vagy legalábbis feszélyezve érezné magát a közelemben. Szótlanul elkészít két kávét, aztán azokat is az asztalra téve áll meg előttem.

- Nem tudom, mit szeretsz, úgyhogy hoztam többféle reggelinek valót. A kávét is megtalálod. – Ezzel megint ellép mellőlem és a hálója felé veszi az irányt a saját bögréjének társaságában.

- Te nem eszel velem? – szólok utána, mire megáll a küszöbön és rám pillant.

- Nyugodtan szolgáld ki magad, EunHee.

- Rendben.

Nem tetszik ez a viselkedése, így a feltálalt reggeli sem csúszik le olyan könnyen a torkomon. Valaminek történnie kellett, amiért így viselkedik velem. Hiszen, tegnap egészen máshogy viszonyultunk egymáshoz. Legalábbis ő hozzám. Mert az én érzéseim nem változtak iránta, sőt, talán még erősebbek lettek. Még jobban belehabarodtam, ami úgy tűnik, hogy nagyon nagy hiba volt. Miután semmi étvágyam sincs, inkább csak elkészítem a kávémat és azt szürcsölgetem az asztalt támasztva. JungKook továbbra sem kerül elő, bezárkózott a hálójába, s mire a csésze kiürül, addigra a szívem is szépen apránként megszakad. Jobb lett volna őt elfelejteni, igaza volt TaeHyungnak, de nem hallgattam rá. Ahogyan nem hallgattam NamJoonra sem. Ez lett a büntetésem.

Elmosom a kávéscsészét és a kint hagyott reggelinek valót is elcsomagolom, mielőtt megszáradna a levegőn, aztán visszaballagok JungKook hálójába. Talán ki tudom könyörögni tőle a tegnapi nadrágomat, a kabátom pedig megteszi majd felső gyanánt, amíg hazataxizom. Két kopogás múltán egy horkanás a válasza, s én remegve lépek be a falak közé. A falak közé, ahol nem olyan régen nyögéseink verődtek vissza, amik szenvedélyünkről árulkodtak. Most engem árulnak el minduntalan. JungKook az éjjeli szekrény mellett ücsörög, könyökeivel combjain támaszkodik, ujjai között szorongatva a porcelánt. Fejét lehajtva mustrálja a szőnyeget, mintha meg se hallaná, amikor átlépem a küszöböt. Felkapom a nadrágomat és a felsőmet, s már perdülök is. A legjobb lesz, ha mielőbb eltűnök az életéből, meg sem kellett volna próbálkoznom azzal, hogy a része legyek. Az előtérben bajlódom a cipőfelvétellel, mikor meghallom a lépteit, majd megállva előttem végignéz rajtam.