✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

8. Felejtés

El kell őt felejtened... a te érdekedben, EunHee... el kell felejtened JungKookot.
TaeHyung szavai sebesvonatként száguldoznak a fejemben, alig bírok a vezetésre figyelni, ahogy útban vagyok NamJoon lakása felé. Még mindig zaklatott vagyok a támadás miatt, vagyis inkább a JungKookkal való találkozásom óta. Persze, történhetett volna sokkal rosszabb is, mégsem gondolja meg magát vagy akár ő maga válik erőszakossá, de valamiért mégis úgy történt, ahogy. Hiába is keresem magamban a kérdéseket, nem találom egyikre sem a választ.

Miért tette? Miért rángatott ki azoknak a férfiaknak a karmai közül, és nem hagyott az utcán? Miért vitt haza a saját lakására, mikor a pénztárcámat előkotorva könnyedén kideríthette volna a címemet? Ha egyszer TaeHyung az, aki információkat szolgáltat neki a bűnözőkkel kapcsolatban, akkor mégis mi vezérelte az én esetemben? Valóban arra járt volna? Egy egyszerű véletlen az egész?

A fejem is belefájdul a temérdek kérdésbe, mire ráeszmélek, hogy megérkeztem a bátyám legénylakásához. Leparkolok a terepjáróval, leállítom a motort, ám ezúttal nem telefonálok NamJoonnak, hogy átjöttem hozzá. A tárcám rejtett zsebéből előhalászom a pótkulcsot, amit az első látogatásomkor kaptam tőle, ha meg lennék szorulva, tudjak hova menekülni.

Lezárom az autót, aztán a kaputelefonba bepötyögve a kapukódot, egy erős mozdulattal belököm a vasráccsal felszerelt biztonsági ajtót, és a belső udvarba lépve felsóhajtok. Mindig elmosolyodom a meghitt kert láttán, amit a földszinten lakó idős házaspár gondoz lelkesen, a tüdőmet megtölti a virágillat, mintha egy külön kis világ lenne elzárva a valóságtól.

Illedelmesen és jó hangosan köszönök, ahogy elhaladok Yoo néni mellett, aki már messziről megismer és tudja, melyik lakásba készülök felmenni. Nem kell bejelentkeznem se, csak a lépcsőfokokkal megküzdenem, ha már a bátyám a legfelső szintet találta meg a kuckóját. A légzőszerveimet kiköpve fújtatok, mikor végre az utolsó lépcsőfokot is leküzdöttem, teljes egészében remegnek a lábaim, ennyire még soha nem ártott meg ez a hat emelet. Lehet, kiestem a kondiból az utóbbi időben.

NamJoon lakásához ballagva előhalászom a kulcsomat, s már csúsztatom is a zárba, amikor megmozdul a kilincs, rám ezzel persze a frászt hozza a bentlakó. Kis híján még fel is sikítok ijedtemben, de csak egy nagyobb szájtátás lesz a vége.

- EunHee?! - köszönt szélesen vigyorogva bátyám barátnője, majd a következő pillanatban már magához is ránt, hogy szorosan átöleljen. - De jó, hogy látlak! Gyere be! - S ezzel már húz is be a lakásba, és kapja ki a kezemből a táskámat.

- Szia... Eonni... - dünnyögöm még kissé döbbenten, mikor gyors mozdulattal az előtérben álló ülőkére nyom le.

- A bátyád még nem ért haza - tűri füle mögé félhosszú tincseit, s egy hálás mosolyt intéz felém. - De nyugodtan megvárhatod.

- Te mész valahová, JiHye Eonni? - nézek fel rá, mikor kibújtatom lábaimat a magas sarkú cipőmből és az erre alkalmatos szőnyegre dobom őket.

- Vásárolni indultam, de ha már itt vagy, akkor elhalasztom. NamJoonnak szerettem volna valami könnyű vacsorát összeütni. - Hirtelen nevetnem kell a hallottaktól. JiHye és a főzés. Az három. De lehet, hogy inkább hatványozott érték már. Mikor utoljára ezzel próbálkozott, majdnem felgyulladt a lakás, NamJoon szerencsére időben észbe kapott, és megmentette az egész házat a leégéstől. - Te mi járatban, EunHee?

- Egyébként is szerettem volna látni a bátyámat, de valamit meg kell vele beszélnem. - Mélyről jövő lélegzet szakad fel belőlem, JiHye mosolygós arcára félelem és aggódás rajzolódik.