✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

3. Hiány

Az éjszakai város látképébe merülve nézem a suhanó házakat, JungKook illata egy mámorító csendharangot borít ránk, szinte már el is felejtettem, miként találkoztunk, amikor egy pillanatra belém hasít a nyilalló érzés a nyakam egy pontján. Felszisszenek, amit JungKook hamar megneszel, s lassítva a sebességen, félre áll egy üres bevásárló központ parkolójában.

- Baj van? – emeli fel a műanyagrostélyt és hátra pillantva rám néz.
- Nincs – rázom meg fejemet. – Nincs semmi baj.
- Akkor miért remegett az előbb?
- Nem... nem remegtem... – győzködöm, vélhetőleg mindkettőnket.
- Nekem mindegy. Mehetünk tovább? – dönti oldalra a fejét, s ebben a másodpercben üt szöget a fejemben a gondolat.
- Honnan tudja, hogy hol lakom? – pislogok rá döbbenten. – Honnan tudja, merre kell menni?
- Nem csak maga tud nyomozni a másik után... – kacsintással egybekötve válaszol, majd lecsapva a plasztikot, rángatja meg többször egymás után a gázkart. – Kapaszkodjon!

Időm sincs reagálni JungKook szavára, már felbőg alattunk a járgány, és port kavarva száguldunk el a parkolóból. Kis híján megemelkedik az első kerék a hirtelen sebességtől, én pedig ösztönösen fonom át szorosabban JungKook testét. Érzem, ahogy elégedetten kuncog magában eme tettét követően, csupán azt kell kitalálnom, hogy a káröröm teszi-e ezt, vagy egyszerűen csak élvezi ezt a helyzetet.
Az utcánkba érve megáll, két lábával megtámasztja a tonnás járművet, aztán megint rám néz a plasztik alól. Kérdőn vizslatom szembogarait, mire felhorkan, majd megszabadul a sisakjától. Lelapult tincseit összerázza, szédítően bűnbeejtő külsőt varázsolva ezzel magának. Nagyot kell nyelnem a látványtól.

- Megérkezett, kisasszony. Most már leszállhat – fújtat.
- Öhm. Azt hittem, hogy~ - elharapom a mondatot, mire ismét csak egy mosolygós mormogás a reakciója.
- Mit hitt? Hogy egészen a bejárati ajtóig viszem, az anyja meg rám hívja a rendőrséget, amiért elraboltam? – gúnyolódik gyermekien.
- Én csak... én... csak... szóval...
- Nekem erre nincs időm, így vagy leszáll magától, vagy gondoskodom róla, hogy keményebben földet érjen. Szóval? Melyik verziót szeretné?
- Egyiket sem. Köszönöm, hogy elhozott! – Ezzel már lendületet is veszek magamon, mire megállít tettemben.
- Várjon! – A combjaimra markolva ültet vissza a motorra, zavarnia kellene, hogy feljebb vannak tenyerei, mint azt illő lenne fogadnom, de jól esik a férfi közelsége. – Ha megígéri, hogy nem fog ezután keresni és a rendőröket sem riasztja, akkor elviszem a kapuig.
- Csak ennyi? – pislogok rá tágra nyílt szemekkel.
- Megígéri? – mélyíti tovább a szemkontaktust, szinte már magába ránt a sötétsége és a titokzatossága.
- Megígérem... – sóhajtom alig hallhatóan.
- Rendben.

JungKook a szavát tartva gurul el a hatalmas vaskapuig, majd megállva előtte kitámasztja a kétkerekűt és egy biztos mozdulattal fordul le róla. Követni sem tudom a gyorsaságát, már egyik karja a combjaim alatt pihen, míg a másikkal vállaimat kulcsolja át és vesz le a motorról. Kikapcsolom a bukósisak védőpántját, két kezemmel megfogom az oldalánál, mikor megérzem JungKook tenyereit a kézfejeimre simulni. Reszketve húzom ki alóluk ujjaimat, és hagyom, hogy ő vegye le rólam a védőeszközt. Lehajtott fejjel állok a férfi előtt, érzem vizslató szembogarait, ahogy feltérképezi arcomat, s én önkéntelenül emelem meg kobakomat. A tekintetünk egymásba fonódik, a végletekig mélyül és örvényként húz magába. Lassan felemeli jobb kezét és a homlokomra lapult tincseimet elsöpri onnan, majd fülem mögé tűr néhányat közülük.
Az írisze szabályosan eltűnik, ahogy kitágulnak a pupillái, miközben törődéssel telve megigazítja a frizurámat, a szívem heves dübörgésbe kezd a bordáim között. A pulzusom pedig az eget verdesi. Sikerül elszakadnom az örvénylő lélektükröktől, pillantásom ajkaira siklik, mikor maga mellé engedi tagját. Vajon milyen lenne megcsókolni őt? Ugyanolyan gyengéd lenne, mint mikor rám talált, és ahogy most piszkálta a hajamat, vagy vadul és szenvedéllyel telve tapasztaná össze száját az enyémmel? Vajon akarná ő is? Viszonozná?