✔ Bűnös Mennyország (BTS - JJK ff) ✔

14. Beteljesülés

Hosszú percek telnek el, ahogy a felém nyúló tenyeret bámulom szótlanul. Válaszolnom kellene, vagy legalább ellenkeznem az egész miatt, mert tudom, ha megteszem, ha elfogadom a segítő kezet, akkor onnantól már nincs visszaút. Nem fordulhatok meg, és nem gondolhatom meg magam. Ha viszont még most az elején ellököm magamtól, akkor a további lehetséges szenvedésektől is megkímélem magam. Vagyis, annál jobban már nem fogok úgysem vergődni, mint amennyire az elmúlt napokban tettem. Folyton magányosnak éreztem magam. Folyton azt vártam, hogy írjon, hogy megkeressen. Arra vágytam, hogy legalább annyira hiányozzak én neki, mint amennyire ő nekem. De lehet, csak én vagyok totál belezúgva, mert kár is tagadnom. Igaza van a bátyámnak abban, hogy fülig beleszerettem JungKookba, ki tudja, mikor és hogyan. Csak megtörtént. Akár a villámcsapás.

- Velem jössz még egyszer? – súgja a lemenő napsugarakkal megtöltött délutánba, melynél romantikusabb pillanatot közel s távol nem találhatott volna.

- Miért? – kérdezem remegős hangon. – Miért akarod, hogy veled menjek?

- Ideje lenne tisztáznunk azt, ami van közöttünk – feleli tökéletes higgadtsággal, s közben megszünteti a távolságot, ahogy visszalép hozzám. – Vagy te nem így gondolod?

- Szerinted van bármi közöttünk?

- Van. Igen, van – duruzsolja búgó hangján, a szívem hirtelen kihagy egy ütemet a dübörgésben. – Most ugyan még csak levegőnek hívják, de nem bánnám, ha végül az is elfogyna.

- JungKook... – morgok rá összeszorított fogakkal, azonban az arcomra települt paradicsomszín pontosan másról árulkodik. A fenébe is! A saját testem árul el JungKookkal szemben?! – Ez nem ilyen egyszerű. Nekem ott van a bátyám, a szüleim, és ott van... ott van.. – Nagyot kell nyelnem, mikor érveim sorakoztatásakor SeokJinhez érek. Hiszen napok óta nem is találkoztunk, mert külföldre kellett utaznia a munkája miatt, így csak pár üzenetet váltottunk az elfoglaltságai okán.

- Igen? Ki van ott neked? – Bal karja derekamra siklik, és egy magabiztos mozdulattal közelebb ránt magához.

- Jin... – pihegem elhalón a nevet, de olyannyira halkan, hogy JungKook ezt kihasználva hajol egészen fülemhez, forró sóhajai megborzongatják a pólóból kilátszódó bőrömet, újfent elárul a testem. – Jin... Seok... – Szemhéjaim elnehezülnek, mikor megérzem JungKook puha ajkait nyakam legalsó részére simulni, a térdeim rögtön válaszolnak helyettem, beleremegnek a gyengéd érintésbe, s így JungKookban kell kapaszkodót keresnem.

- Értem... – suttogja még mindig nyakamba hajolva. – Akkor miért vagy itt? Nem vele kellene inkább lenned? – Egyetlen szóra sem emeli meg fejét, vállgödrömre szuszogva intézi hozzám az összes csendes kérdését. Megérezve a remegésemet, résnyire tárt ajakpárját vezeti végig nyakszirtemen, s megállapodva fülemnél lihegi bele szavait. – Felelj, EunHee. Nem vele kellene inkább lenned?

Ujjaim alkarjaiban keresik meg a tökéletes biztonságot, de közben derekamon pihenő tagja is közelebb von testéhez. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, vagy egyáltalán úgy cselekedni, ahogy azt illene. Hiszen most el kellene löknöm magamtól, aztán lekeverni neki két irgalmatlan nagy pofont, és faképnél hagyni. Igen. Ezt kell tennem. Ezt kellene tennem. El kellene engednem. Igen. Meg kell. Meg kell tennem, különben végem. Elgyengülök és örökre a rabjává válok. Ajkai még mindig fülem hátsó részénél és nyakam egészét érintve garázdálkodnak olyan őrjítő mozdulatokkal, hogy abba beleszédüljek.

Akaratlanul döntöm meg fejemet oldalirányba, s ezzel még inkább felkínálva magam JungKook szenvedélyének, aki kapva kap az alkalmon, és fogait is játékba hívva incselkedik tovább bőrömön. A mámor csendharangja újra körbevesz, s elrepít szivárványos felhőjén, hogy JungKook elhozza nekem a bűnnel teli mennyországot. Csak apró sóhajok, amiket képes vagyok kipréselni kiszáradt számon, mely szüntelenül JungKook csókjáért kiált. Ajkaival már arcélemen kalandozik, el-eltévedve állam és szám felé. Megrészegít a tűz és a szenvedély kettőse, ami testéből árad megállás nélkül, és tudom, ha nem vigyázok, elevenen fogok elégni egy óvatlan pillanatban. Elhajol vállgödrömből, és homlokát támasztja meg az enyémen. Szemében kéj és vadság cikázik a bizonytalanság érzésével. Talán ő is fél a folytatástól? Talán ő is fél újra szerelmes lenni? Fél kockáztatni, fél elveszíteni?