A Mágia lélektana

1.

Ma meglátogattuk apát, akárcsak minden hónap 6. napján. A régi ház ugyanúgy áll a helyén ahogy eddig ,de mára már teljesen lakatlan. Ő nem bírta elviselni anya hiányát ezért elköltözött egy kisebb házba, de a régi épületet is megtartotta. Azt mondja az örökségünk miatt, de mind tudjuk hogy ezzel csak magát hitegeti, hiszen a pénz amit kapna érte az idő során jóval kevesebbet veszít az értékéből, mint egy elhanyagolt ház.
Természetesen nem vagyok olyan szívtelen, hogy ezt megmondjam neki. Gyógyulófélben van, ugyanis Dora néni apa minden tiltakozása ellenére felvett mellé egy nővért, aki napról napra csökkenti az adagját (persze úgy ,hogy ebből apa semmit ne vegyen észre.)

Ezeken az alkalmakon minden erőmre szükségem van, hogy legalább előtte visszatartsam a könnyeimet, bár ez elég nehéz tekintve, hogy közvetve én taszítottam ide. De szerencsére apám jó ember és nem hibáztat, sőt biztos vagyok benne, hogy valahol még szeret is engem. Csak az a gond, hogy amikor a szemébe nézek a fekete íriszekben még mindig látom a mérhetetlen fájdalmat és tudom, hogy ez valószínűleg soha nem fog eltűnni belőlül

A tekintetemet a hajnali ködtől nyirkos ablak felé fordítom és a fejemet a hideg üvegnek nyomva próbálom elterelni a gondolataimat vidámabb vizekre ( minduntalan sikertelenül).
Mellettem a Rosalie sűrű pislogással pásztázza az út mellett legelő birkákat. Hullámos fekete haja az arcába hullik, de így is pontosan tudom, hogy mennyire nehezére esik visszatartani a könnyeit. Elfordítom a tekintetemet.

Az út további 70 perce is hasonló némaságban telik. Az egyetlen különbség a halk jazz zene felcsendülése, amivel Dorothea néni az autóra ült nyomasztó hangulatot próbálja kicsit feloldani, én, felismerve a dallamot, halk és egyértelműen ideges nevetésben török ki,  amihez végül (mivel a nevetés ragályos ) nővérem is csatlakozik.

A nénikénk persze nem érti, hogy mit tartunk ennyire viccesnek, de nem szól semmit, csak örül , hogy végre "boldognak" lát minket.
A következő pillanatban azonban a nővérem egy egyszerű mozdulattal előre hajol és rácsap a rádió kikapcsoló gombjára én pedig hálásan sóhajtok fel.
Ez volt Eleanor Evans kedvenc zenéje és így a nevetés is csupán a helyzet iróniájának szólt .

Anya képét igyekszem az agyam minél távolabbi szegletébe száműzni ami végül is ezen, apámtól tizedik szülinapomra kapott napló folytatásával sikerül.

Közben az új életemre gondolok. Még mindig nagyon nehéz elhinni , hogy amit egy hónapja a fiatal "varázsló" mondott az mind igaz. Tartok az új helyzettől és az ismeretlen emberektől, de úgy gondolom hogyha Bradley bácsi és Dora néni megszavazták a Roxfortnak a bizalmat akkor nekem is hasonlóan kell tennem. Remélem egy kicsivel megkönnyítem az életüket a bentlakásos iskolával .
Ábrándozásom közben észre sem veszem ,hogy megérkeztünk. Az autó hangtalanul begördül a feljáróra a nénikém pedig leállítja a motort.
Nagy levegőt veszek és kiszállok a járműből. Eszembe jut, hogy legközelebb karácsonykor fogok itt állni és ettől még inkább elfog a sírhatnék.
Kihúzom magam és az arcomra varázsolt boldog mosollyal, nővérem mögött lépdelve az ajtóhoz sétálok.