A Mágia lélektana

8.

    Alig 30 perc alatt értünk Bristolba , majd -sose lehetünk elég óvatosak alapon- a város házunktól ellentétes végében , a Clifton-függőhíd lábánál szálltunk le a buszról.
Cariss kihasználva Dorothea néni éberségének hiányát igyekezett közelebb kerülni Rose- hoz és már legalább kétszer elnézést kért tőle korábbi illetlen megnyilvánulásaiért, ezen húzásával nővéremnél meglepően nagy kegybe kerülve.
Rose is pironkodva szabadkozott a délelőtti pikírt megjegyzéseiért, amit Lupin egy gáláns legyintés kíséretében azon nyomban el is felejtett neki.

A híd végéből induló busszal hamar hazaértünk , bár , tekintve , hogy nénikémbe visszatért az élet, az a húsz perc is ilyesztően hosszú időnek tűnt.
Dora néni szünet nélkül faggatódzott , mindeközben olyan érdekes megjegyzéseket téve, mint:
" Én mindig tudtam , hogy más vagy, mint a többi veled egyidős gyerek ,de ezt álmomban sem gondoltam volna."
Ezt a szófosást én bólogatva, helyeslő tőmondatokban válaszolgatva igyekeztem , türelmememet megőrizve átvészelni ,és amiko hangosra vette minden erőmmel azon voltam , hogy valahogy elhallgattassam .
Ez több-kevesebb sikerrel ment is.
Szerencsére ilyenkor alig van utas.

Kísérőmet láthatóan nem hatotta meg kellemetlen helyzetem és Dora nénit is annyira lefoglalta az én kikérdezésem, hogy ingerküszöbét el sem érte , hogy kiskorú nevelt lányát éppen egy félig idegen, fiatal - és egészen vonzó - férfi fűzi.

Szerencsére még mielőtt türelmem végére érve, elterelve magamról a sötét szemű nő figyelmét galádul rámutathattam volna a nővérem és a vonzalmának új áldozata között zajló eseményekre, megérkeztünk.

Lupin , hivatali kötelességét teljesítve hazáig kísért minket ,majd pár fontosabb információ megtárgyalása után gyors búcsúval egy pukkanás kíséretében távozott.

Rose pár másodpercig pislogás nélkül meredt utána, majd sóhajtva becsukta maga mögött a kaput.

Brad bácsi amint észrevette hogy megérkeztünk , nem éppen kis méretét meghazudtoló sebességgel kocogott elénk, majd Dora nénit szorosan magához ölelve dorgáló dörmögésbe kezdett arról mennyire aggódott értünk . És még nem is tudott semmit.

Vacsoránál bácsikám kifaggatott mindenről.
Beszámolónk alatt kedves ,széles arca egyre inkább eltorzult ,hol a döbbenettől , hol az ámulattól , de leggyakrabban az őszinte aggodalomtól.

Azt a részt melyben Dora néni elájult néma, közös megegyezés alapján szépen elhalgattuk előle ,mivel a történet ezen részére érve keze már remegett a dühtől.
És a történet még el sem ért az Ollivander's részhez .
Ilyen körülmények között nem volt kedvem tovább beszélni, de nem tehettem mást , ezért teljesen átvéve a szót , magamra hárítva a felelősséget igyekeztem minél inkább növelni a Roxfortos továbbtanulásom esélyeit.
A rengeteg ferdítésemnek hála úgy tűnt Brad bácsi aggodalma egészen más , bár sajnos egyértelműen felém mutató irányt vesz.
Szerencsémre a "mendacium heroicis " közben senki nem szakított félbe , vagy támadta a monológom hitelességét , sőt, mire befejeztem a beszédemet Rose már el is tűnt az emeleten.

- Apus. - folytattam a behízelgést- Tudom , hogy ilyesztően , sőt kissé gyanúsan hangzik ,hogy egy ennyire más helyre kerüljek, nekem ne mond , velem történik, ráadásul a fogadtatás sem volt a legkellemesebb, de szükségem lenne rá ,hogy megtanuljam kezelni ezt a képességet ,mert félek, hogy ahogy idősödöm egyre kevésbé tudom majd kordában tartani.

Ez már nem hazugság volt.

Az első ilyen furcsa esetekről ,amikre emlékszem, még nem igazán akartam elhinni, hogy bármi közöm lehet hozzájuk , csupán vicces véletlennek gondoltam őket, de ahogy egyre gyakrabban történtek körülöttem ezek az akaratommal , vagy aktuális gondolataimmal "véletlenül egybeeső" dolgok, lassan kikristályosodott előttem ,hogy talán nem csupán a sors űz velem gúnyos tréfát , vagy legalábbis nem abban az értelemben ahogy korábban gondoltam.