A Mágia lélektana

15.

   Szorongásomat palástolandó igyekeztem a lehető legtermészetesebb arckifejezést magamra ölteni. Már egészen hitelesnek éreztem magam, mikor tekintetem megakadt egy felettébb ismerős alakon.
Az asztal felém eső végétől pár helyre Lily barátja, Perselus Piton gubbasztott, érzelemmentes ábrázatát meredten rám függesztve. A Carisstől hallottakat figyelembe véve pár másodpercnyi megbizonyosodásnál többet nem hagytam magamnak. Mindkettőnk biztonsága érdekében közömbösen kezeltem a felismerést. Valószínűleg hasonló következtetés levonása után hamarosan ő is  visszafordította fókuszát beszélgetőpartnerére. Sajnos nem elég korán.
Perselus korábbi látószögét felvéve, az említett kontyos feje mögűl újabb ismerős arc derengett elő.
   A kisebbik Black egy tizedmásodperc figyelmet szentelt nekem. Tudtam, hogy már felismert korábban és csak hálát adtam a sorsnak, hogy nem lincseltetett meg ott helyben. Nem tudtam minek köszönjem, de erre most sem került sor.
Nem akartam sokáig vacillálni, gyorsan felmértem az asztaltársaságot és helyet foglaltam a legkedvezőbbnek tűnő szabad helyen, a hall falának háttal.
Innen mindenre tökéletes rálátásom nyílt.

A süveg épp Rookwood magabiztos fején csücsült.
  - Godrick Rookwood, Griffendél!- harsogta a megbabonázott fejfedő.
  Ebben nem volt sok meglepő, sok háztársam arcára ugyanakkor elítélő kifejezést csalt az eredmény.

  Közben kieszeltem egy mesét arra az esetre, ha bárki származásom firtatásával kezdené az ismerkedést. Kicsit paranoidan hangzik ugyan , de eddigi tapasztalataim elővigyázatosságra sarkalltak a mágusnemzet ítélőképességével kapcsolatban.
   Amennyire Lupin barátunk elbeszéléseiből megtudtam, az aranyvérű családok kapcsolata főleg országon belül szoros, így arra jutottam legbölcsebb lesz kihasználni francia nevem előnyeit, félvér, binacionális boszorkának tettetve magam.
  Tervszövésemet egy igencsak lendületesen  nekemcsapódó test érkezése szakította félbe.

  - Ezt most tényleg muszáj volt, Bulstrode? - csattant fel mellettem élesen egy prepubertás fiúhang. Válasz helyett csak harsány, buta nevetést kapott.
  Az idiotizmus nehezen keltette fel érdeklődésemet, ugyanakkor tudtam, rövidesen neki kell állnom társasági életet élni vadonatúj osztálytársaimmal, így feléjük fordulva vártam ki a jelenet végét.
  A Bulstrode-nak nevezett még mindig röhögéstől rázkódó nagydarab tűsifrizurás gyerek már a szomszédos asztal és köztünk lévő folyosón csörtetett keresztül, útközben lepacsizva egy hasonlóan értelmes tekintetű, de keskenyebb kiadásával.
   Mellettem, a méregtől kipirult pulykavörös arcú jelenség hirtelen észbekapott és fakószőke séróját nagyjából rendbekaparva, királykék gülüszemeivel bocsánatkérően pislogott fel rám.
 
  - Bocs, ha meglöktelek, ez Bulgard gyerek tiszta idióta - jegyezte meg folytott hangon, majd normál frekvenciára váltva hozzáfűzte.     - Tom vagyok. Téged hogy hívnak?

  Bemutatkozásunkra a tőlünk jobbra ülő duó is felfigyelt. Az eddig heves gesztikulációval alátámasztott alapzaj hirtelen elhalt mellettem.

   - Tom? Nem is tudtam, hogy roxfortos leszel!  - húzott közénk átláthatatlanul hullámzó függönyt a hirtelen felpattant lány mogyoróbarna hajzuhataga.
  - Roseanne?!- viszonozta az ölelést meglepetten a fiú.
  - Úgy örülök, hogy látlak! De hogyhogy nem a Beauxbatons? - hüledezett még mindig a lány. - Na nem mintha baj lenne! - fűzte hozzá a fiú arcán átsuhanó kételyt eloszlatandó. - Sőt, kevés ilyen kellemes meglepetés érhetne.
  - Én meg azt hittem a jenkikhez mész. - nevetett fel Tom. - Anyámnak honvágya volt ezért lebeszélte apámat Franciaországról és Augusztusban visszaköltöztünk Skóciába. - adott magyarázatot szerencsés a találkozásra.
  
  Ehhez már igazán nem volt közöm, ezért koncentrációmat visszaszegeztem a süvegnél zajló eseményekre.
  Egy első ránézésre alig nyolcéves forma lány volt soron, apró termete szinte eltűnt a kalap alatt.
   A jelenlévők arcára mosolyt csalt a komikus jelenet, mely sajnálatomra nem tartott túl soká. Némi zizegés után felhangzott a sablonszerű három szó.:
   - Susanne Yaxley, Hugrabug.
 
  Amint elapadt az éhező diákság lendületvesztett tapszápora és Yaxley-vel egyetemben Krasivaya is helyrement, mindenfelől eddig pihenőjüket töltő prefektusok pisszegő ostroma morajlott fel a  felfokozott beszélgetések eloltására.
  Mikor végre elérték a kívánt csöndközeli állapotot és legtöbbünk figyelme a tanári asztalra szegeződött Dumbledore kómotosan feltápászkodott központi trónjáról.
  Hunyorogva, halvány mosollyal tekintett végig a diákseregen, majd torokköszörülve megemelte termetes ezüstserlegét.