Óceánkékek (félbehagyva)

VIII. Más esős napok jönnek

Még 3 hét karácsonyig...

Esett az eső azon a napon. Nem volt meglepő londoni időjárás, de azért Rey már nagyon is hiányolta a gyönyörű hóeséseket. Unottan támaszkodott a pulton és az esernyőkkel siető alakokat figyelte odakint. Reggel volt, Rey is fáradtan húzta el száját, ilyen esős időben egyébként sem lehetett sok vendégre számítani. Egy fiatal nő igaz már tartózkodott a boltban, de ez nem is volt ahhoz fogható, mikor egy melegebb délután megtelnek a színes, dísszel tömött  sorok. Így legalább volt egy kis ideje magában rágódnia anélkül, hogy bárki arról kérdezte volna franciául, hogy van-e esetleg kékebb karácsonyfa díszük. Még mindig nem beszélt Bennel, sőt tudatosan kerülte volt munkahelyét azóta, mióta visszatért. Tisztában volt vele, hogy lépnie kell és nem menekülhet örökké, de nehéz volt ezzel szembenézni ennyi év után. Ez egy nehéz dolog volt, nem könnyű ezeket meglépni. Mégis hogyan állhatna csak úgy oda Ben elé és elfelejtve mindent újra kezdeni? Ez nem fért össze számára, de mégis annyira meg akarta tenni. Na, és már megint itt lyukadtunk ki. 

Egészen elkalandoztak zöld szemei a szürke városképen.

- Elnézést - lépett elé, kizökkentve a szőke nő. Kedvesen mosolygott rá.

- Igen, miben segíthetek? - viszonozta a gesztust Rey. A nő elé tett egy kis mézeskalács, műanyag díszt. Olyan bambán mosolygott ő is piros szájával az eladóra.

- Ebből szeretnék tíz darabot elvinni - szólt barátságosan a vendég. Rey bólintott és épp fordult volna a raktár felé, mikor a szemei megakadtak az esős utcán. Ajkai is elváltak egymástól a nagy meglepettségtől. Nem hitt a szemeinek, kicsit vissza is kellett hőkölnie. 

- Nem... nem... nem - suttogta maga elé a lány. Nem lehet itt. Úgy tűnt mintha észre se venné először. Esernyő sem volt nála, csak ott álldogált az esőben fekete, hosszú vászonkabátjában és a Big Banget nézte a távolba. Fekete haja vizesen hullámzott sápadtabb bőrén. Mint egy eltévedt (elég nagyra nőtt) kölyökkutya. 

- Minden rendben? - kérdezte kissé aggodalmasan a vásárló.

- Igen, igen! Rögtön hozom - bólintott Rey. Ahogy ismét megpróbált megfordulni az esőben ácsorgó szemeivel találkozott. Ekkor szíve hatalmasat dobbant. El kellett tűnnie, magában imádkozott, hogy mégsem látta meg őt, vagy csak ő maga tévesztette össze valakivel.

- Bassza meg! - fogta sietősre útját a raktárba, menekülnie kellett. Mégis, minek jött ide egyáltalán? Átkozott Ben Solo. Legszívesebben csak odakiabálta volna a szőke nőnek, hogy ne engedje be semmi áron, de ezt nem tehette meg. Sietve lépett a szűkösebb, műanyag és műfenyő szagú helységbe, az ajtót is magára zárta. Idegesen dőlt a falnak. Most mégis mit kéne csinálnia?

- Nem hiszem el... nem hiszem el - sziszegte tanácstalanul a szavakat. Fogalma sem volt arról mit tévő legyen. Mikor egy doboz vigyorgó mézeskaláccsal majd kilép innen Ben Solo ott fog rá várni és szembesülnie kell mindazzal, ami történt. Beszélnie kell majd, de erre még egyáltalán nem állt készen. Több időre volt szüksége, de Ben nyilván képtelen volt ezt megadni számára. Azon is elgondolkozott, hogy kimászik az helység ablakán, csakhogy egyszerűen nem tehetett semmi ilyesmit, nem veszíthette el a munkáját egy amerikai, jóképű férfiért. Összeszorította száját elhatározottan. Hirtelen úgy érezte, meg tudja csinálni. Megfogja azokat a díszeket és kimegy majd oda, szembe néz Bennel. 

Rey mély levegőt vett, a kis figurák csörrentek is egy aprót, ahogy kilépett. Vissza a pult mögé. Először még odanézni sem mert. A fényes padlót bámulva lépkedett. Csak az eső tompa kopogását hallotta az üvegen és halk városi zajokat kívülről. Majd végre felnézett, először csak a szőke nőt látta, körbepillantott a bolton, Bennek nyoma sem volt. Meglepetten tette a vevő elé a dobozt és még kicsit mindig zavarodottan mondta az árát. Miközben elvette a pénzt még oda is kitekintett, ahol előbb látta őt. Nyoma sem volt a férfinek, mintha csak egy esős nap délibábja lett volna. Talán csak a bolond agya játszott vele?