Óceánkékek (félbehagyva)

IV. Kettős fények az égen

mély & csillag

Az elkövetkező napok szinte mind ugyan úgy zajlottak Rey számára. Kissé máshogyan, mint általában szoktak, hiszen munka után Ben Solo mindig ott várta őt a cukrászda előtt, vagy épp egy asztalnál ülve. Még csak három napja kezdték el igazán megismerni egymást, de máris teljesen máshogyan vélekedtek a másikról, mint annak idején. A férfi minden nap elvitte a lányt egy olyan helyre a városban, ahol még nem járt. Rey meglepődött azon, mennyire nem is ismerte eddig Londont. Azonban Reyt kicsit frusztrálni kezdte az a tudta, hogy mennyire jól tudja érezni magát a másik társaságában, annak ellenére is, hogy Ben mennyire felborított mindent az eddigi rendszerében. Mégis tetszett neki ez a szokatlanság és az ismeretlen. Kettős érzései harcoltak egymás ellen.

- Ben Solo az ujjai köré csavart - szólt Finn és felakasztotta a fogasra kötényét. A cukrászda lassan zárt, ideje volt haza indulniuk.

- Befognád egyszer az életben? - vonta fel az egyik szemöldökét Rey. 

- Ma hová visz el? - tette fel a kérdést a srác, csak nem akarta annyiban hagyni a dolgot. 

- Nem tudom Finn - rázta meg a fejét a lány és kabátját kezdte magára venni. Elég kedvtelennek tűnt.

- Rey - szólt kissé komolyabban a srác, Rey kérdő tekintettel fordult felé.

- Kedvelni másokat nem bűn, néha megengedheted magadnak, hogy szeress - mosolyodott el Finn majd befordult a konyhába és eltűnt a lány szemei elől.

- Persze - morogta orra alatt a lány és táskáját hátára kapva indult meg kifelé a helységből. Azon a napon nem igazán volt jó passzban, de megpróbálta tartani magát, nem szerette, ha az emberek beleláttak az érzéseibe. Gyakran küzdött az ellen, hogy gyengének lássák. Utálta azt is, ha mások sírni látták, ki nem állhatta a gyenge Reyt.

A lány kissé szürkésen kavargó szemei körbenéztek a helység asztalai között. Meglepetésére azonban Ben Solo nem foglalat már helyet egyik széken sem, pedig egy fél órája még a megszokott asztalnál ült, az ablak mellett. Borostyános szemeivel a kinti életet figyelte, úgy el volt benne merülve, úgy nézte mindig a pezsgő utcát, akár egy kisgyerek. Rey (bár ezt nem vallotta be másnak) gyakran szemlélte  őt, ahogy gyermeki mosoly jelent néha meg arcán, mikor esetleg egy-egy kutya vagy kisgyerek halad el az üveg mellett. Vagy ki tudja éppen milyen szívének kedves dolgot látott meg, de Rey dobogó szervét olyan kellemes melegség töltötte el. Mintha megnyugtatta volna a tudat, hogy Ben ott van és ez az ember csak rá vár, hogy végezzen. Olyan volt akár egy otthon, aki várta őt haza, hogy aztán megvigasztalja és kellemes csendet és nyugalmat nyújtson a gyötört lélek számára. Rey lassan kezdte beismerni magának, hogy valami történt és történik vele, valami változik azokkal az érzelmekkel, amik Benhez kötik őt. De ez rémisztő volt számára. Nem akarta, hogy ez történjen.

De Ben Solo az emeleten sem volt, egyszerűen csak eltűnt. Valószínűleg dolga akadt - gondolta a lány és elhagyta az épületet. Azonban csalódottsága rejthetetlen volt, ami szomorúsággal keveredett. Szükség volt azon a napon Ben kedves szavaira, vagy éppen arra, hogy felhívja a figyelmet apró kis csodákra az utcákon, ami neki fel sem tűnt volna, mint például arra, milyen aranyosan csóvája a farkát az állatkereskedés üvegén túl az apró kölyök corgi. Rey viszont egyedül indult el a keskeny utcán hazafelé, nem ballagott mellette az a kedves, feketébe öltözött 'óriás'. Aki talán másokat megrémisztett volna, de ő vele érezte magát biztonságban.

A szürke kabátos lány befordult egy ismerős kávézó mellett, innen már látta is a lakásának bejáratát, de mielőtt még a kulcsa után kezdett volna kutatni hátizsákjában egy oda nem illő tényező szúrt neki szemet az út túloldalán. Az a tényező pedig egy nagy mosollyal az arcán intett felé, majd miután megvárta, hogy egy piros busz elhaladjon az úton átsietett hozzá.