Óceánkékek (félbehagyva)

II. Vendéglátói édes szikrák

édes & király

 Egy szürkébe öltözött alak rohant végig a fénnyel telt folyosón, zöld tornacipői néha nyikorogva csúsztak meg a sima felületű, fehér padlón. A magas épületben alig lézengtek páran, úgy tűnt a lány nagyon késésben lehet valahonnan. Laza kontyba kötött haja ide-oda libbent, ahogy felvette a gyors ritmust, melyet a kék hátizsák is követett a diák hátán. A fényeket a hó odakintről olyan kristályosan verte vissza a királykék szekrényekre, olyan mesés volt. 

- Bocsánat - botlott át egy szőke srácon Rey és meg sem várva a választ sietett tovább a kijárat felé. A szürke kabátjának szőrmés kapucniját is csak úgy futtában húzta fejére és rohant végig az iskola udvarán. A havas udvar kicsit bántotta fáradtabb szemeit, de nem igazán volt ideje ilyenekkel törődni. Enyhén szeplős arca és orra szinte azonnal rózsásba borult a csípős levegőtől. Úgy tűnt az előrejelzések elég pontosan jósoltak. Rey egészen kicsi kora óta imádta a havazást, magát a havat, így bánta is, hogy alig volt még ideje megállni pár pillanatra és legalább megcsodálni a fehér tájat. Azonban az élet nem állhatott meg, számára egy percre sem volt lassítás. Előkotorta zsebéből a telefont, hogy tisztában legyen a pontos idővel, miközben felkapaszkodott egy piros buszra. Megkönnyebbülve fújta ki kihűlt tüdejéből a levegőt. Még időben volt. Szelíden mosolyogva foglalt helyet az egyik ülésen és mielőtt még elmerült volna a kis ablak által nyújtott kilátásban utoljára ellenőrizte, hogy a gondosan becsomagolt kis csomag a helyén van-e még a táskában. Minden rendben volt vele. Rey kizöldült szemei ismét a szikrázó világ felé fordultak. Ahogy apró levegőket vett, majd fújt ki, arca előtt úgy táncoltak elkóborolt aranyló barna hajszálai. Fényes, formás ajkai ismét egy apró mosolyra húzódtak, nem is tudta mi van vele. Úgy érezte végre kezdenek a dolgok lenyugodni körülötte és helyrejönni, már a házibuli is teljesen feledésbe merült számára. Mintha meg sem történt volna. Emellett kevesebb, mint másfél hónap volt már csak karácsonyig, de mivel már a november is jól kezdődött így nem akarta siettetni a dolgokat. 

 Már látta a megállót, ahol minden hétköznap délután leszállt és egészen a Coquille cukrászdáig sétált onnan. Pont, ahogy ezen a napon is tette. A viszonylag kicsi, két emeletes épületnek fehér falai és kék keretes, nagy ablakai voltak. Kívülről egészen hidegnek tűnt, belül azonban kellemes és barátságos hely tárult szemeink elé. Rey szeretett itt dolgozni, főleg, hogy a munkatársaival is egészen jól kijött. Különösképp Finnel, akivel felváltva voltak kasszások és pincérek is (aki éppen, amelyiket tudta csinálni alapon). Az évek során nagyon jóban lettek a sráccal, teljesen egy hullámhosszon voltak már az elejétől kezdve. Épp születésnapja volt Finnek, ezért lapult Rey táskájának mélyén az a gondosan becsomagolt ajándék. A lány benyitott az üzletbe, egy apró, ezüst csengő pedig szelíden felcsilingelt, jelezve az új vendég érkezését a krémszín bárszékek és alacsony asztalok közé. A kellemes hangerejű zene adta az alaphangulatot a helynek, mely mindig megszokottan szólt a háttérben, persze Finn mindig az évszakoknak megfelelő számokat válogatott. Két vendég már helyet is foglalt a földszinten. 

- Jó napot! - köszönt hangosan és kedvesen az emberek felé, akik közül az egyik, szemüveges férfi vissza is mormogott valamit az orra alatt. Ez azonban nem zavarta Reyt és főleg nem törte le a lelkesedését, hisz neki ez volt a szakmája, mosolyogni minden vendégre és kiszolgálni őket. Neki viszont ez egyáltalán nem esett nehezére, szerette elégedettnek, boldognak látni az embereket maga körül és segíteni nekik. Semmi sem szeghette kedvét, mohazöld szemei mindig frissen ragyogták körbe az édes illatú, kedves helyet.

- Jó napot, kedves barátosném! - lépett kihúzva magát a pult mögé az afroamerikai srác. Kedves mosollyal az arcán. Rey meglepetten húzta még nagyobb mosolyra ajkait.