Valós(Real)

XII.

Logan szemszöge

Tegnap amikor Amy nálunk volt, megijedtem. Valami olyasmit éreztem, amit még soha és ez megrémisztett. Tudom, ha közel engedem magamhoz, akkor nincs visszaút. Sebezhetővé válok. Nem tudnám elengedni. Ő lenne a gyengepontom, akit mindennél jobban megakarnák védeni.

Miután hirtelen felindulásból kiraktam a házból, azonnal megbántam. Még is hogy lehetek ennyire rohadék? Felhívtam Damient, hogy jöjjön el érte és vigye haza. Nagyon bántott a dolog, így elhatároztam, hogy holnap az lesz az első dolgom, hogy bocsánatot kérek tőle.

A szekrényénél állok és várom, hogy megérkezzen. Pár perc múlva fel is bukkan.

Először figyelembe sem vesz, ami nagyon rosszul esik, persze tudom, hogy ez én hibám miatt, de akkor is... Bocsánatot kérek tőle, amit meglepetésemre, el is fogad és minden a régi lesz köztünk. Még alkalmam is adódik találkozni vele sulin kívül. Mivel azt kérte engeszteljem ki, én kaptam is a lehetőségen és elhívtam moziba. Ennél jobban nem is sülhetett volna el!

Elveszem a kezéből a könyvét, majd bekísérem a termébe. Megpillantom azt a nyomorultat, aki tegnap ráesett Amyre. Nagy erőt kell vennem magamon, hogy nehogy megint rávessem magam, és össze verjem itt mindenki előtt. Szúrós pillantást lövelek felé, mert tudatni akarom vele, hogy Amyhez ne nyúljon többé, sőt senki se! Magamhoz ölelem, hogy mindenki láthassa, hogy ő hozzám tartozik, majd belefúrom az arcom a hajába és megszagolom. Egyszerűen isteni illata van, finom vanília... Erős késztetést érzek arra, hogy megnyaljam a bőrét, megízleljem, szívogassam, harapdáljam. Megőrjít az a nő, teljesen elveszítem mellette a fejem.

Érzem, éledezni kezd a farkam, mint tavasszal a természet, nem hiszem el, hogy még az illatától is beindulok.

-Ebédnél találkozunk?-kérdezem és kezdek kihátrálni az ajtón. Válaszul csak egy aprót bólint.

Kicsengetnek, és végre láthatom Amyt. Egész órán csak körülötte forogtak a gondolataim.

Kilépek a teremből és meglátom őt csurom vizesen a diákok között tolakodni. Mikor épp készülne elhaladni mellettem, megfogom a karját és magam felé fordítom. Vajon mi történhetett vele. Ha valaki bántani merte én esküszöm...

Szó nélkül megfogja a kezem és elkezd húzni maga után. Oldalra pillantok, és ekkor veszem észre, hogy egy lány kezét is fogja. Belép az orvosi szobába és bezárja mögöttünk az ajtót.

Körülnéz, majd egy hangos sóhaj tör fel belőle, mikor megtudja senki más nincs bent rajtunk kívül. A lányt leülteti az egyik orvosi ágyra, majd int nekem, hogy menjek közelebb. Várom, hogy megszólaljon, de nem teszi. Csak néz maga elé.

-Amy.-morgom figyelmeztetés képen, hogy kezdjen el beszélni, mert már szét vet az ideg.

-Jól van.- mondja egy sóhajtás kíséretében és elmeséli a történteket, amit én figyelmesen hallgatok a végéig.

-Felismertem az egyiket. Ő volt az, aki a menzán az öledben ült.

-Jane Anderson.-sziszegem és bele ütök egyet a falba, hogy tompítsam a haragom.

-Tegéd megütöttek?-kérdem aggódva és kissé idegesen.

Megrázza a fejét. Hála az égnek, fújom ki lassan a levegőt. Eddig észre se vettem, hogy vissza tartottam...

Amy mellé lépek és szorosan magamhoz ölelem, majd le veszem a pulóverem és ráterítem.

Válaszul rám mosolyog és össze húzza magán.

A lány felé fordulok, aki az ágyon ül.

-Logan West vagyok, Amy barátja.- a lány kikerekedett szemekkel néz rám, majd zavarba jön, mikor észreveszi, hogy a karom Amy derekán van.

-Jajj nem úgy a barátom, Sophie! Ne értsd félre!- mondja kissé zavartan nevetve Amy, majd eltol magától. Kár...pedig olyan jó helyen volt a karom... mintha oda tartozna.

-Köszönöm Amy.- szinte suttogva mondja ki a szavakat Sophie. Amy odamegy és hirtelen megöleli, amitől a lány kissé megrezzen.

-Tőlünk nem kell félned, rendben?- mondja Amy mosolyogva. Istenem megkorra szíve van ennek a nőnek. Minél jobban megismerem és kerülök hozzá közelebb annál jobban vágyom rá.

-Át kell öltöznöd. Csurom víz vagy.- mondom ellentmondást nem tűrő hangon.

- Elhozom a tesi cuccod. Addig várj meg itt!-a választ meg se várva lépek ki az ajtón. Kinyitom a szekrénye ajtaját és kiveszem belőle a ruháit. Szerencse, hogy reggel, amikor bocsánatot kértem tőle, láttam a kódját.

Belépve az orvosi szobába már csak Amyt találom ott.

-Hova tűnt Sophie?- kérdezem, miközben a kezébe adom a ruháit

-Azt mondta, hogy hazamegy. Szerintem jól tette, most nem lett volna jó ötlet iskolában maradnia. Felkell, hogy dolgozza a történteket.

-Egyetértek. Csak nem folyamodhat mindig erre a döntésre...

-Ezért fogok neki segíteni.

-Fogunk.- javítom ki.- mért én melletted állok és segíteni fogok.

-Köszönöm.-mondja és zavartan elmosolyodik.

-Öhm kimennél még át öltözők?-pimaszul elmosolyodok. Azt lesheti kuncogok magamban.

-Nem.-mondom határozottan.

-Logan-vet egy szúrós pillantást felem. Válaszul elfordulok.

-Ígérem, nem fogok lesni.-vagy majd meglátjuk.

-Utállak!

-Ohh dehogy utálsz!-és igazam is van.

-Ne nézz ide, vagy képen nyomlak!

-Rendben, csak csipked magad, mert nem érünk rá egész nap.

Hallom, ahogy leveszi magáról a pulóverem, majd a felsőjét. Most a nadrágja következik, hallom, ahogy kicipzározza, elképzelem, hogy nézhet ki fehérneműben és máris folyik a nyálam. Egy hirtelen zörgés ránt vissza a valóságba, majd Amy sikolya. Egyből hátra fordulok és Amyt találom a földön. A lába a szekrény alá szorult. Oda rohanok és felemelem a szekrényt a lábáról, és felé fordulok. Sír. Nagyon faj így látni őt, ez az érzés sokkal rosszabb, mint amiket eddig tapasztaltam... Az egyik kezem a meztelen határa teszem, a másikat pedig a lábára, felemelem, majd felrakom az ágyra.

-Semmi baj édes, minden rendben, itt vagyok. -mondom, miközben a kezét fogom, és az arcát simogatom. Rápillantok a lábára, amin kék, lila elszíneződések vannak, feldagadt az egész és meg vérzik is. Most veszem észre, hogy fehérneműben van. Végig nézek rajta és megörökítem ezt a képet. Egyszerűen tökéletes.

A száraz ruhákért nyúlok, majd elkezdem öltöztetni.

-Logan meg is mit csinálsz?!-mondja, de amikor észreveszi, hogy nincs rajta ruha, fülig elpirul.

-Nem szeretném, hogy rajtam kívül bárki is igy lásson.-mondom, majd öltöztetem tovább. Amikor csak tehetem, hozzáérek a bőréhez, amitől ő libabőrös lesz. Csak ez érintésemtől ilyen... Még a gondolatától is hevesen ver a szívem.

-Megyek, és ide hívom az orvost. Ígérem, sietek vissza!-nyomok egy puszit a homlokára és már rohanok is.

Szerencsére nem kell sokáig mennem, mert megpillantom a folyosó végén. Elmondom neki mi történt és már sietünk is vissza Amyhez.

Szorosan fogom, a kezét miközben az iskolaorvos megvizsgálja. Türelmetlenül dobolok a lábamon. Még is mi tart ennyi ideig?? Egyszerűen az a gondolat, hogy bármi baja lehet megőrjít.

-Amy szerencsére önnek csak megzúzódott a bokája. Egy kicsit nehézkes lesz a járás, de megnyugtatom pár hét múlva már semmi baja nem lesz.- hála az istennek... Hatalmas kő esett most le a szívemről.