Adrenalin fröccs

prológus

prológus
Gracie szemszöge

— Tuti, hogy ezt akarod? — kérdezte Reece, miközben tekintete ide-oda pattogott köztem és a nő között, akinek a kezében a tíz centis orvosi tű pihent. A Westhill Pláza kirakatában ültem egy csinos kis lila bárszéken, miközben a legjobb barátom kezét szorongattam, míg a rózsaszín, punk hajú csaj egy hatalmas szúrással készült átszakítani a fülem egy pontját.

Ám, ahogy Reece feltette a kérdést, a nő is tétovázni kezdett, mintha nem én fizettem volna neki, azért hogy átszúrja, hanem Reece. Aki mellesleg be volt szarva a tűktől már kis kora óta. Emlékszem egyszer általánosban el is ájult, amikor a szokásos kötelező oltások egyikéért álltunk sorban. Az utána levő évben taktikát váltott, és újra meg újra a sor végére állt, annak a reményében, hogy végül sosem kerül az orvos elé. Olyan volt ez, mint az a trükk, a soha el nem fogyó csokiról, amiből mindig kivágnak egy darabot, és visszaillesztik az aljára. Aztán olyan is volt, hogy inkább rosszul létet tettetett, és aztán Juleséknak kellett elrángatnia őt a házi orvoshoz, hogy külön megkaphassa az injekciót, hosszas dokumentáció után, amiben pontosan meg kellett indokolniuk, hogy tulajdonképpen miért is mulasztotta el a tizenkét éves fiúk a kötelező iskolai oltást. Szóval ezzel csak arra akarok utalni, hogy igazi hőstett volt a részéről, hogy ma délelőtt elkísért.

De ez nem jelentette azt, hogy én ne izgultam volna, és ne akartam volna túl lenni életem első fül piercingjén. Az pedig, hogy ő folyamatosan pánikolt mellettem, nem segített egy cseppet sem ellazulni.

— Reece — szóltam rá végül dühösen. — Nem azért hoztalak el, hogy stresszesebbé tedd, hanem hogy megkönnyítsd.

— Oké, bocsi — sóhajtott, és éjsötét szemeit az enyémbe fúrta. Láttam rajta, hogy ő is próbált ellazulni. — Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj. Nem fog gennyezni, vérezni, váladékozni, és még annál inkább sem fog leszakadni a füled.

— Ez most komoly? — sziszegtem neki fogaim között, majd egy erős csípést éreztem a fülemben. Egy pillanatra be is könnyeztem, de aztán megkönnyebbülve sóhajtottam, mikor rájöttem, hogy végre megvagyunk.

— Bocsi, de nem bírtam ezt tovább hallgatni — vonta meg a vállát a punk csaj, és ahogy ezt megtette, a ruhájára akasztott szögecsek vele mozdultak. — Úgyhogy gyorsan belőttem.

— Köszi szépen — mosolyogtam rá, és óvatosan a fülemhez értem, amiben ott díszelgett a vadiúj csillogó kis kő. Kicsit égett még, de kibírható volt a fájdalom.

Miután a csaj lesegített a székről, és újra két lábbal a talajon álltam, Reecre pillantottam, aki elismerően elmosolyodott. Nem kifogásolta, mikor mondtam neki, hogy szeretnék egy lyukat a fülem felső porcába is, de azt előre leszögezte, hogyha el is jön, nem vállalja, hogy nem lesz rosszul. Nem sokan tudták róla, hogy fóbiás, mégis aki igen, nem tudta megállni, hogy ne ugrassa vele. Nyilván közéjük tartoztam én is.

Ahogy a pláza folyosóján sétáltunk majdnem az összes szembejövő lány megbámulta Reecet, volt egy, aki még olyan gusztustalan módon a száját is megnyalta. Ez mondjuk új volt nekem. A legtöbben vagy természetellenesen aranyosak lettek Reece közelében, vagy valami irtó szexi pózt vettek fel. De szájat nem nagyon nyalogattak eddig. Ennek a gondolatára a helyzethez illően el is nevettem magamat.

— Mi az, mi olyan vicces? — mosolygott le rám, és szemei köré nevetőráncok gyűltek.

— Csak ez az előbb... az a lány tényleg megnyalta a száját? — kérdeztem, és még másodjára is el kellett, hogy nevessem magamat.

— Ki? Kelly? — kérdezett vissza, mintha tudnom kéne egy idegen nevét. — A múlt heti bulin kicsit egymásba gabalyodtunk.

— Ó! Értem — válaszoltam, miközben megráztam a fejemet.

Reece hódításait lassan csokorba lehetne szedni, annyira belehúzott az utóbbi időben. Persze ezzel nekem semmi bajom nem volt, felőlem annyit időzhetett a könnyűvérű, bugyuta fogásai között, amennyit akart. Amúgy is mióta rögbizett, kétszer annyi lekötetlen tesztója volt, szóval tényleg, egy cseppet sem érdekelt. Az viszont igen, mikor más lányok egyenesen átnéztek rajtam, mikor mi ketten megjelentünk egymás oldalán. Kis korunk óta legjobb barátok voltunk, ahogy a családjaink is, és nagyon untam azokat a lányokat, akik azt hitték, hogy csak mert Reece a lábuk közé mászott, már el is vehetik tőlem a figyelmét. Ami szerencsére nem volt igaz, mert a fiú valahogy mégis mindig engem keresett meg, nem őket.

— Na pattanj be — nyitotta ki nekem a kocsija ajtaját Ree, és közben a másik oldalra kocogott.

A leharcolt Land Rovert annak ellenére vette meg lassan már három éve, hogy tudatában volt annak, mennyit megeszik mindössze pár kilométeren. Egyáltalán nem városi autónak szánták, és főleg nem költséghatékonynak. Nem vallotta volna be a világért sem, de tuti az összes pénze ráment. Mégis képtelen volt ellenállni annak, hogy ilyen robusztus. Mindig azt mondta, nagy embernek nagy autó kell. Erre én legtöbbször annyit mondtam, hogy bizonyára csak kompenzálni akar valamit. Erre általában csak huncut vagy éppen lapos pillantásokat kaptam válaszul, hangulatától függően.

Reece és én elválaszthatatlanok voltunk, mióta világ a világ, úgy születtem meg, hogy már a kis kétéves Reece mellé fektettek, és úgy nőttem fel, hogy közben végig ott volt a nyomomban. Nem tudtam volna elképzelni nélküle az életemet.

Nem tudtam elfojtani a mosolyomat, ahogy arcának éles vonalait vizslattam, és sötétbarna hullámos haját, ami egy kicsit mindig a szemébe lógott. Arcát pár napos, enyhe borosta fedte, és telt ajkait, kényeskedve félrehúzta, ahogy besoroltunk a hosszú, délelőtti dugóba.

— Hát még itt leszünk egy darabig, Gracie — fújtatott, és puffogva hátradőlt a bézs ülésébe.

— Azért köszi, hogy elhoztál — húztam bocsánatkérő mosolyt az ajkaimra, csak mert jobb nem jutott eszembe. Már meg sem lepődtem azon, hogy válaszképpen csak az ablak felé nézve elnyomott egy lusta mosolyt.