New Student | Taekook

7.rész

Taehyung szemszög

Már csak két perc volt hátra ebből a "csodálatos" órából, amikor meguntam az életemet, és egy "nem érdekel úgyis ellógom a kövi órát" után, elővettem a telefonom a táskám legaljáról, és megnéztem, hogy van-e új értesítésem. Sosem szokott lenni, maximum ha a bátyámnak napközben jut az eszébe valami, vagy olyan történik amire nem számított, rám ír, aztán ráírok egy oké-t és vége. Néha-néha kapok értesítést közösségi oldalakról pl. Facebook vagy Instagram, de azokat sose nézem meg, mert minek, ha úgysem jelöl vagy követ be senki?! 

De amikor másodpercenként új értesítésem jött, az előbb említett oldalakról hát, hogy is mondjam..? Azt hiszem annyira leesett az állam, hogy ehhez még az orvosi közbeavatkozás is kevés lenne. Ugyanis, nem kevesebb, mint 38 értesítésem érkezett, mind bejelölés. Mivel az oldalaim mindenhol privátok, ezért kénytelen voltam, egyesével elfogadni a követési kéréseiket. 

Azt hiszem, voltak akik nem is az én osztályomba járnak. Először meglepett, aztán kaptam egy üzenetet az előttem lévő sráctól, hogy felvett mindent, amit csináltam, mivel éppen élőzött az egyik haverjával és pont kezdtek elmenni a nézők, amikor megmutatta, hogy van egy új osztálytársa (aki persze én vagyok), és történetesen akkor ugrottam fel, és konkrétan tettem magam híressé, már az első héten. Szóval, ez a két perc azzal telt, hogy akit akartam visszajelöltem, akit meg nem, az is nyugodtan követhet, nekem már úgyis mindegy. Már így is több, mint 700 követőm van a régi sulimból, ebből meg úgy szereztem egy fél évfolyamnyit, hogy nem is önszántamból, el akartam hagyni a termet, majd mint aki azt akarta volna tenni, boldogan, pár emberrel lepacsizva leültem a helyemre. Ha belegondolok, ennek az idiótán köszönhetek mindent, aki éppen a halálán van.

Amikor kicsöngettek felvettem fekete táskám féloldalas a hátamra, és elindultam az ajtó felé. Én voltam a második, aki kilépett ebből az iszonyatosan retkes teremből. Nem mondom, hogy a tanár nem szólt utánam vagy kétszázszor, hogy menjek vissza, mert beszélni akar velem, de ezen engem cseppet sem érdekelt. Tetszik vagy sem, el kell fogadni, hogy én akkor is menő leszek. Ha ez a tanulmányaim átlagára megy, akkor arra, de nekem muszáj a középpontban lennem. Nem tudok megváltozni, mivel én ezt szoktam meg. Igaz a másik iskolában, köze sem volt a hírnév elérésének ahhoz, hogy beszóljak a tanároknak, vagy esetleg fél lábbal bírjam ki az évet és egy kettessel vigyorogva álljak, de itt ez kell, és én teljes mértékben megelégszem ezzel is. Az osztály már szeret, pár évfolyamtársammal egyetemben, akik közül biztos vannak olyanok, akik ezt el fogják mondani másoknak is, akik majd tovább adják, és a végén elérem amit akarok. 

Jimin-nel az oldalamon sétáltam a szekrényemhez, aki rend szerint kioktatott, mikor valaki mondta a nevem a hátam mögül. Ismerős volt a hang, de nem tudtam honnan. Valószínűleg életemben egyszer hallottam, mert a felismerésekben jó vagyok.

-Na cső testvérem. -mondta egy mély hang, mire hátrafordultam. Yoongi állt ott, mellette pedig Hoseok. 

-Csá. -köszöntem, és lepacsiztam mindkettővel. 

Yoongi szemszög

Amikor a kis hármasunk kiért a teremből, az új gyerek már sehol nem volt. Gondolom a kis haverjával ment el valahova. Viszont, az teljesen kizárt, hogy ő is velünk lógjon el történelemről. Hobi ötlete volt, hogy kérdezzük meg, hogy van-e kedve ehhez, mire igennel válaszolt. Ő az első aki előtte gondolkozott, hogy mit fog mondani. Kissé meglepett, de tudom, hogy ő nem olyan, mint mi, és valószínűleg tökéletes az élete, (ha van) barátnője rohadt jól néz ki, és egy millió barátja van. A családja gazdag, mindenre van pénzük és a legfontosabb tény, hogy tuti bármit megkap, amit csak akar. 

Aztán ott vagyok én. Az életem romokban, mivel a szüleimnek a nyáron elmondtam, hogy Hobi-val nem egészen csak barátok vagyunk erre nem, hogy azt mondták volna, hogy "hát jól van" és elfogadták volna... Á, nem! Az milyen vicces és embertelen lett volna pft! Nem, ők szépen összepakoltatták velem a fontosabb dolgaim, azokat rátették a biciklimre, s egy "nem vagy a fiam, menj ahova tudsz" után kitessékeltek a házból, és magamra hagytak. Szerencsére ki tudtam velük cseszni, mert anyám régebben adott egy kártyát 150 millió von-nal rajta és, azt mondta bármire elkölthetem. Hát, vettem egy házat, és tök boldogan elélek. Mondhatni jobb életem van, mint az előtt. De azért hiányoznak a szüleim, igaz ha most meglátnám őket, egy szép kis csattanóssal köszönnék, majd el is mennék onnan. Ha észhez térnek, felkeresnek, és talán még életben is hagynak. Apám úgyis csak inni tud, anyám emiatt folyamatosan ki volt, dühét meg rajtam vezette le, én meg életem árán se rúgtam soha lapockán amolyan "ejnye, na" stílusban egyiket se. Pedig, az észhez térítette volna őket, vagy esetleg azért tettek volna ki a házból, nem azért, mert szeretem a párom... Az hogy, miért ilyen a kapcsolatom Jimin-nel, inkább később szeretném elmondani. Nincs kedvem még idegesebb lenni emiatt is.

A szekrényeknél találtuk meg a kék hajú jövendőbeli csapat tagot, aki éppen pár cuccot vett ki a táskájából, de nem tett be helyette semmit. Ezek szerint, komolyan gondolta, hogy velünk marad. Aminek nagyon örülök, hogy a hangya méretű, kellemesen sípoló hangú, narancs fejű barátja is mellette volt. Ezek nem tudnak elszakadni akár egy perce is?

-Na cső testvérem. -mondtam, mire megfordult, és egy köszönés után le is pacsizott mind a kettőnkkel. Jimin úgy állt mögötte, mint valami elveszett kiskutya.

-Akkor jössz velünk hátulra? -kérdezte Hobi.

-Ig- -kezdte volna, de a kis szeretgetni való cukorfalat, nem hagyta beszélni.

-Lehetetlennek találom, hogy egy olyan bölcs, és intelligens 16 éves érett fiú, mint Kim Taehyung, elmenjen ilyen degradált, semmire kellő övön aluli teremtményekkel, mint amilyenek ti vagytok. -okoskodott a kis manó fejű narancs ültetvény. Komolyan néha úgy érzem, hogyha ez itt nem lenne, semmi nem úgy alakult volna, mint ahogy az történt a múltban. Gondolok itt most a szüleimmel való kapcsolatomra...

-Figyu törpe, ez most nem a te asztalod... -néztem rá szikrákat szóró szemekkel. -Szerintem menj, és énekelgessétek Dél-Korea himnuszát szép csendben! -fordultam vissza Tae-hez. -Na, akkor jössz?

-Aha. -bólintott, én meg mutattam, hogy kövessen, amit minden lépésénél hallottam, mivel ennek az embernek valahogy mindig máshol roppant egy csontja. 

-Hallod? Ezt hogy? -lassítottam lépéseimen, hogy végre beérjen. Csak vállat vont, és közölte, hogy addig jó, ameddig hallja, mert ha nem, képes lenne arra, hogy elmegy egy orvoshoz, mert nincsenek csontjai a lábában.