New Student | Taekook

11.rész

Taehyung szemszög

-Szia Tae! Jó, hogy ilyen hamar felkeltél, mert beszélni akartam veled. -mondta Jin ránk se nézve, majd amikor válaszképp egy elhalt és ideges "Oké"-t kapott felém pillantott, mire majdnem kiugrott a bőréből. 

-Helló. -mondta a mögöttem álló nyugodtan. -Jungkook vagyok, este itt aludtam. -mondta, mire azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Komolyan... A bátyám bármit félre tud érteni, még ha az egyértelműen nem arra vonatkozik. Jin csak állt velünk szemben, és figyelt minket. Mi meg, mint valami két gyerek, aki rosszat tett, tettük hátra összekulcsolva a kezünket. Mármint, nem egymással! Sajnos...

-Mi van? -jött az értelmes válasz intelligens családtagomtól. Ezen gondolkodott ennyi ideig? -De te nem valami haveroddal voltál? Vagy véletlen nem ő lenne az? -mutatott Kook-ra, és azt hiszem egy kicsit sem bírja újonnan szedett haveromat. 

-De, a haverom elvitt egy helyre kocsival, s ott voltak még páran, köztük ő is. Aztán minél később lett, annál kevesebben maradtak ott, és végül már csak mi ketten beszélgettünk, majd végül az lett ebből, hogy együtt aludtunk a szobámban. -vázoltam fel a helyzetet. Azt hiszem még kapni fogok ezért később. Nem tudom mit gondol, mit csináltunk, de remélem nem érti félre az "aludtunk" kifejezést, mert akkor volt-nincs élők sora...

-Szia Jungkook! Hogy aludtatok? -törte meg az idő közben beállt kínos csendet Namjoon, aki éppen most jött ki a tesóm szobájából. Gondolom hív a munka, vagy valami ilyesmi.

-Nam. Nem tudsz adni Kook-nak valami ruhát? Az enyémek nem jók rá, és nem akar rózsaszín cuccokban suliba menni. -kérdeztem tettetett nyugodtsággal hangomban, majd a furán méregető Jin-től inkább bátyám párjára néztem. 

-Tudok, persze. Gyere velem. -mondta, majd behúzta barátomat a szobába, egyedül hagyva minket Seokjin-nel, akinek az arcáról lehetetlen bármilyen érzelmet is leolvasni. Most vagy robbanni fog, vagy csak megkérdezi, hogy ezt mégis mit jelent. Legvégső esetben szerez nekem, és JK-nek egy igazolást, hogy ma ne kelljen suliba mennünk. 

Nem szólt semmit egy darabig, majd csak hátamnál fogva, odavezetett az étkezőasztalhoz, és leültetett. Beszélgetni akar, tehát nem mérges! Akkor még van esélyem, hogy elfogadja az új híreket, mint például, hogy van egy tetoválásom. De erről még nem szeretnék beszélni vele, először fogadja el teljesen, hogy itt aludt valaki.

-Szóval aludtatok? -tért egyből a lényegre, mire én inkább csak bólintottam egyet. -Semmi más nem történt? Mondjunk... -nem engedtem, hogy bármit mondjon, elkezdtem részletesen mesélni mindent, vagyis majdnem mindent, az után, hogy kiléptem az ajtón, és ott fogadott az, az autó. Végig figyelt, és szinte minden mondatom után hümmögött, vagy egy halk megjegyzést tett, amit nem mindig értettem rendesen. -Aztán meg elaludtunk, és igen, ő is az ágyamban, és nem, nem próbálkozott semmivel. -fejeztem be mondandóm.

-Értem. Viszont ma biztos, hogy nem mész iskolába ilyen fáradtan, őt meg elviszem hozzájuk, ahol majd eldönti, hogy ő mit fog csinálni. Az lesz, mit ő akar. Ha azt mondja vissza szeretne jönni, akkor ide hozom, de abban az esetben, ha egyedül akar lenni, akkor meg csak simán haza jövök, és csinálunk egy családi napot, addig ameddig a szüleink vissza nem érnek. 

-Ezt hogy érted? Még egy ideig maradnak. -kérdeztem összevont szemöldökkel, mire megrázta a fejét.

-Nem, jönnek, és megyünk. Sajnálom, próbáltam lebeszélni őket erről, hiszen te csak most váltottál sulit, én meg tök boldog vagyok ezen a munkahelyemen, de el fogunk költözni innen. Namjoon is jönni fog, mert vett magának repülőjegyet Amerikába, hogy velem maradhasson, de neked itt kell hagynod mindenkit, amit nagyon bánok, de egyszerűen nem tudtad anyáékat rávenni, hogy maradjunk, vagy esetleg vegyenek nekünk egy albérletet, amit majd mi fizetünk. De semmivel nem lettem előrébb. Sajnálom, még egyszer. -mondta, de a végét már alig hallottam, mivel megállíthatatlanul kezdtek folyni a könnyek a szememből. Berohantam a szobámba, és egy párnába fúrva a fejem sírtam a lehető leghangosabban, pedig én nem is ezt akartam. 

Végre meglett mindenem, amit valaha akartam. Már csak az a kérdés hogy Jungkook mit fog ehhez szólni, ha megtudja. De lehet semmit, hiszen biztos vagyok benne, hogy neki nem vagyok több, mint egy barát. De ha mégis, abban az esetben kitalálunk valamit. 

-Hé, mi a baj? -tette gondolataim embere, hátamra a kezét, és elkezdte simogatni, mire még ennél is jobban sírni kezdtem. Na, király. Most gyenge vagyok egy olyan ember előtt, akinek ezt nem kéne látnia.

-Elmegyünk innen, és szerintem egy jó ideig vissza se jövünk, mivel eladjuk a lakást. -mondtam sírós hangon, mire magához ölelt. 

-Azt nem hagyom. De mikor? -kérdezte. Amikor ezt kimondta megkönnyebbültem, hiszen, ha azt mondja, hogy nem hagyja, akkor nincs mitől félnem. Biztos, hogy a szüleim ki akarják majd nyírni, mivel ő egy "idegen", de nekem már az is számítana, ha megengednék, hogy utánuk menjek, vagy legalább sokszor vissza jöhessek. Mondjuk egy hónapban egyszer egy hétvégére. Mindig azokat várnám, és újult erővel lépnék a gépekre, majd szállnék le a reptéren, ahol Kookie várna, majd oda rohannék hozzá, és beleugranék a karjaiba. Ja, azt hiszem pár percre elkalandoztam, de mindegy is. A lényeg, hogy vannak tervei, még ha nekem egy használható sincsen.

Amikor elmentek, Namjoon hyung-al maradtam, akivel amennyire csal lehetett kiveséztük ezt a költözés témát, amit aztán az ajtó nyitódása és kis idő múlva csukódása zárt le végül. 

-Megjöttünk. Ő is itt akart lenni, és azt hiszem vannak terveink, hogy miként fogunk mi itt maradni. Amúgy, a muterék hívtak. Egy óra múlva lesznek itt, és egy hét múlva megyünk, tehát bele kell húznunk. -kiáltotta Jin, furcsállóan néztem rá, mivel fél méterre ültünk a bejárati ajtótól, vagyis még azt is hallottuk volna, ha normális hangnemben beszél.

-Na, vázolom a tervet! -csapta össze két kezét Jungkook, majd leülve mellém a kanapéra, neki is kezdett. -Szóval... Ugye egyikőtök se akar menni, a jegyeket meg vissza lehet mondani akár az utolsó percben is, a reptéren, ami miatt nem is kell fizetni, csak ha újra meg akarod azt venni. -kezdte el. -Mivel három jegyet mondanánk le, amiből kettő egymás mellé szól, ezért akár el is adhatjuk őket. -folytatta. -Na, de bármelyiket is csináljuk, ma fogjuk elkezdeni. Ha el akarjuk adni, akkor az én nevemen lehetne, mivel engem nem ismernek az ősök, és hazudhatok a nevemmel kapcsolatban, ha esetleg észre vennék, hogy a jegyeiteket árulom. De, ha esetleg nem sikerül eladni, akkor csak simán lemondjuk őket, mielőtt felszállnátok. Viszont kiderült idő közben, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis, bármelyiket csinálnánk, kell egy jelszó, mivel apád konkrétan levédte, hogy véletlenül se tehessetek ez ellen semmit. -itt egy másodpercre reményt vesztettem, de aztán folytatta briliáns terveit. -Legvégső elkeseredésben az is lehet, hogy elérjük, hogy a szüleitek hamarabb szálljanak fel, ti meg oda adjátok valakiknek a jegyeket, és éppen, hogy felszállás előtt belépnek a gépre azok az emberek, akik megkapják tőletek a jegyet, ti meg egyszerűen kisétáltok arról a helyről, és minden el van intézve! A szülők a gépen, ti meg itt. Ha olyan elszántak lennének, hogy lenyomozzák a telefonjaitokat, akkor pedig azt is elcserélitek azokkal, akiknél a jegyek vannak. -fejezte be, mire kedvem lett volna kiölelni belőle még a lelket is, annyira örültem, hogy ennyi energiát áldoz ebbe a dologba. 

Az az egy óra nagyon hamar eltelt, ami abból állt, hogy mindenféle eshetőségre külön-külön szituációkat találtunk ki, hogy biztosak legyünk a maradásban. Egy percre csöndben maradtunk, mivel mindenki gondolkodott, hogy hol bukhatunk még el, mikor meghallottuk, hogy valaki a zárba helyezi a kulcsot, majd elfordítja azt, és kinyitja az ajtót. Kezdődhet is, hogy úgy teszünk, mint akinek nincsen terve az ellen, hogyha esetleg zombi apokalipszis törne ki percekkel a felszállás előtt, vagy ha egy vulkán beterítene mindent egész Ázsiában. Mint mondtam, minden eshetőségre felkészültünk!