II. Sebekbe Temetve [JK Ff]

•Nyolcadik•

Már lement majdnem a fele az első napnak, és Kook még mindig nem került sorra, aminek mondjuk örültünk, mert így legalább normálisan fel tudta mérni a terepet, és fejben ki tudta következtetni, hogy hova érdemesebb állni. A kis padon ült, és feszülten figyelte az eseményeket. Nem mutatta, hogy ideges, nyugodtnak tűnt, de én tudtam, hogy belül nagyon is vibrál az izgalomtól és az idegtől.

- ... Ellenfele pedig Jeon Jeong Guk - olvasta fel a papírlapok közül a kommentár férfi Kook nevét, amitől automatikusan is megdobbant a szívem, és gombócba ugrott a torkom. Kihúztam magam, hogy jobban lássak, miközben magam előtt össze fontam a kajraimat.

Nagyot sóhajtottam, szemeimmel pedig folyamatosan a barátomat követtem. Magához vette a fegyvereit, és ugrott kettőt, hogy így is levezesse a felgyülemlett energiát. Tudtam, hogy okos, és ravasz, egyáltalán nem kételkedtem benne, de nem tudtam biztosra mondani, hogy ő fogja túlélni, ezt semmilyen helyzetben sem lehetett tudni.

Mindketten bementek a burokba, és megálltak a két egymástól legtávolabbi ponton. Apa megsimította a vállamat, de nem tudtam levenni a tekintetemet Kook-ról. A sziréna, ami a harc kezdetét jelentette megszólalt, és a két fél automatikusan elindult. A sírás kerülgetett, és egy megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába, ami olyan volt, mint egy láthatatlan felhő, ami körém gyűlt, és mindenhova követ. Hirtelen levert voltam, ezer gondolat repkedett a fejemben, nagyon ideges voltam.

Kook ellenfele többet haladt, és már közelebb is járt hozzá, de Jungkook egyáltalán nem siette el a dolgot. Az egyik betonfal mögött guggolt az egyik pisztollyal a kezében, miközben fülelt. Óvatosan kikukucskált a golyóálló tömb mögül, majd át slisszolt a másikhoz. E tevékenységben a másik férfi tüzet nyitott, amitől én idegesen a hajambe túrtam. Kook felsóhajtott, egy kis ideig gondolkodott, majd óvatosan kikötötte az egyik cipőjét, és levette. A másik pasas vészesen közeledett hozzá, már szinte a nyakán volt. Jungkook összeszedte magát, majd kidobta a levett cipőjét a nyílt térre, és azzal egy időben felállt, hogy a falra támaszkodva (ami így a mellkasáig ért) célozzon. A hirtelen elterelő hadművelet össze zavarta a csávót, és nem tudta olyan gyorsan lereagálni a dolgokat, ahogy kellett volna, így Kook gond nélkül fejen lőtte, majd oda sietett a már földön elterült élettelen testhez, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban halott. 
Megkönynebbülten hátra ejtette a fejét, és feltartotta az egyik ökölbe szorított kezét, ezzel jelezve, hogy ezt a menetet ő nyerte. A bandánk egyszerre tört ki üdvrivalgásban, és kezdett el éljenezni, én pedig csak kiengedtem az addig benn tartott levegőt, és elengedtem megfeszített izmaimat. 

Jungkook miután visszevette lábbelijét leadta a fegyvereket, feljegyeztette a nevét, hogy már pedig ő az, aki ezt túlélte, majd oda jött a társaságunkhoz. 
Mosolyogva és egy kicsit zilálva széttárta karjait, én pedig örömmel álltam lábujjhegyre, hogy átkaroljam nyakát. 

- Ügyes vagy - túrtam bele büszkén a hajába. Szorosan ölelt magához, én pedig nyakhajlatába fúrtam a fejemet.

- Ez nem ér! - kiáltott fel az egyik pasas az ellenfél bandájából - Eldobta a cipőjét! - folytatta a panaszkodást.

- Nincs megtíltva - szólt bele a mikrofonba a kommentár, mire a csapat elkezdett háborogni.

Mi kicsit visszább húzódtunk, hogy ne legyünk a középpontba, és hogy hagjyuk kibontakozni a mérges bandát, mert nem akartunk semmi bajt okozni.

- Rohadtul izgultam - vallottam be, miközben visszavezettem tekintetemet a barátomra.

- Én is - nevette el magát Kook, mire elmosolyodtam.

- Cseles voltál - simítottam arcára, mire automatikusan lehunyta a szemeit.

- Valahogy túl kellett élni - vont vállat, mire bólintottam egyet.