II. Sebekbe Temetve [JK Ff]

•Tizenhatodik•

A következő nap egy kicsit húzósabb volt, és lehet, hogy ha nem figyelek oda eléggé, akkor most az ellenfelem helyett én feküdnék a hulla háznak kinevezett alagsorban.

Reggel minden gördülékenyen ment, lementünk reggelizni, és őszintén szólva kezdem unni az itt létet. A kaja rohadt jó, mindig legalább négy csillagos fogásokat kapunk, így szinte biztos, hogy felszedtem néhány kilót. Inkább csak már hiányzik az otthoni légkör, a barátok, az emberek, a család, az atmoszféra és úgy minden.
Elegem van a versenyből, és már az sem érdekel, ha nem mi nyerjük meg, csak legyünk túl az egészen anélkül, hogy elveszítenénk több embert. A tegnapi és a mai nap folyamán eddig négy emberünk veszett oda, de szerntem még így is valahol az elsők között lehetünk, a Halottakkal az élen. 

HongYun meglepően csendes, hozzám sem szólt egész idő alatt, holott gyakran láttam, hogy figyel. Nem különítettem neki túl nagy aggodalmat, hisz néha a kelleténél tovább bámul rám, amit sosem értettem, de elkönyveltem annak, hogy csak elmebeteg és szeret másokat mustrálni. Azonban ez nem olyan volt, mintha ténylegesen leszállt volna rólam, hanem inkább olyan, mint a vihar előtti csend. Fél szememet mindig rajta tartottam ha megpillantottam a folyosón, a gyakorló teremben, mert nem tudtam, hogy készül-e valamire, és hogy ha igen, akkor mire. Mindenesetre kezdtem hiányolni a napokat, amikor zaklatott és random megállított, hogy mondjon valami faszságot, mivel akkor kevésbé tűnt furcsának és nem gyanakodtam rá annyira.

Ismét a kis padon ültem. A csapatom fentről figyelt és természetesen mindenki izgult. Eddig jól teljesítettünk, én voltam az utolsó a családból, és tűkön ülve vártam, hogy szólítsák a nevemet. Amikor ez megtörtént, azonnal felpattantam, és az asztalhoz sétáltam, hogy levegyem róla a fegyvereket. Az ellenfelem is megjelent velem szemben. Szemei legalább olyan eszelősem ragyogtak, mint MiRa-nak és legalább annyira volt pszichopata is. Már ekkor tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, az ilyenekkel mindig vigyázni kell. Nekik általában nem számít, hogy életüket veszíhetik, a lényeg, hogy giylkoljanak, hogy vér follyon és hogy lássák a másik embert szenvedni. Tudtam, hogy most nekem sem szabad visszafogni magam és hogy rettentően koncentrálnom kell, máskülönben ott maradok. 

Mivel nem változtatják a fegyvereket, így ugyanaz a kínálat volt ma is, mint tegnap. Éreztem, hogy őt nem fogom tudni olyan könnyen leteríteni, mint a tegnapi csajt, így a dobó késeim egyelőre az övtartóban pihentek. Jobb kezemben szorongattam az Ontario katonai kést, és vártam, hogy megszólaljan a duda szó.

Nem sokkal később mind a ketten elindultunk. Próbáltam minden egyéb dolgot kizárni és csak a jelenre koncentrálni. Arra összpontosítani, hogy ha nem jutok ki, akkor rengeteg embert hagyok cserben, sokaknak okozok fájdalmat, kezdve Jungkook-kal és a szüleimmel.

Gondolatmenetemből egy felém repülő kés szakított ki, amit csak azért sikerült hárítanom, mert rengeteget fejlesztettem a reflexemet, így már gyakorlaton is csináltunk hasonlókat. Elhajoltam, majd az egyik téglafal mögé léptem, és nagyot sóhajtottam. Ha tényleg életben akarok maradni, akkor nem kellene a családom tagjait felsorolni a fejemben, mert ha így haladok , akkor egyel kevesebb lesz köztük. 

Az ellenfelem hisztérikusan felnevetett, majd elhajított még egy kést, amit elterelés gyanánt csinált, ugyanis így egy pár lépéssel közelebb kerülhetett. Hallgatóztam és én is a kisebb fegyvereimhez nyúltam. Megráztam a fejemet, ahogy próbáltam magam felkészíteni a következő cselekedetemre. Felegyenesedtem, és szembe fordultam a fallal. Dobó késeimet a kezembe véve kezdtem el oldalazni jobbra, majd miután megpillantottam ellenfelem, automatikusan elhajítottam kettőt, ám ő sem volt rest, felém dobott hármat, amiből egy el is kapta az alkaromat.

Felsikoltottam, ahogy az éles fájdalom belém hasított, és a beton fal mögé siettem, ezzel eltűnve szemei elől. A sebemre pillantottam, ám szerencsémre nem ment mélyre a kés, nagyjából másfél-két centire lehetett bennem, ami ugyan kevés, még is iszonyúan fájt. Beharaptam a számat, majd egy gyors és határozott rántással kihúztam az éles tárgyat a bal karomból. Sóhajtottam egyet, és szaporább lett a levegő vételem is, ahogy szivárogni kezdett a vér a húsomból.