II. Sebekbe Temetve [JK Ff]

•Tizenegyedik•

Figyelem! Ez a rész egy elhunyt személyt tartalmaz, így ez egyesek számára felkavaró lehet.
Gondoltam leszögezem az élején, nehogy valakit váratlanul/rosszul érintsen. Jó olvasást!

☆

A nap többi része egyáltalán nem is érdekelt, nem néztem meg a többi csapattársunkat, és az eredményünkre sem voltam kíváncsi. 

Megadatott a lehetőség, hogy megnézzem és elköszönjek HyunSi-tól, jobban mondva csak a holttestétől. 
Minden banda megkaphatja elhunyt csapattársait, haza szállíttathatja, ha igényt tart rá, és olyan temetésben részesítheti, amilyenben akarja. Természetesen mi élünk ezzel a lehetőséggel, és minden tagot, akit a Játékok alatt elvesztünk haza szállítunk, hogy otthonuk udvarán térjenek örök békére.

Egyedül nem tudtam volna bemenni hozzá, ezért Steve és Kopasz is csatlakozott hozzám. Próbálták nem mutatni, de teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy belül mennyire össze vannak törve, hisz nekik is családtag volt. A testévrük, a bajtársuk, a haveruk, a legjobb barátjuk, akire bármikor számíthattak. De nem csak ők, hanem mindenki. Egy becsületes, rendes ember volt, aki kérdés nélkül teljesített minden kiszabott feladatot, és akármit megtett volna a család érdekében. 

Nagyot nyelve léptem be a terembe, ahol HyunSi élettelen teste feküdt egy fehér pongyvával letakarva. Steve a hátamra vezette a kezét, én pedig szipogva felpillantottam rá felduzzadt szemeimmel.

- Na, öreg haver - sóhajtott egyet Kopasz, ahogy oda értünk. Idegesen a hajamba túrtam, miközben egy zsepivel megtöröltem az orromat. A férfi leemelte a fejéről a fehér lepedőt, így rálátást kaptunk halott barátunkra. Ismét neki kezdtem zokogni, ahogy a lehunyt szemű HyunSi elénk tárult, egy már lekezelt lövéssel a feje bal oldalán. Leguggoltam, mert úgy éreztem nem tudok tovább állni, és le kell pihennem.

- Köszönünk mindent - sóhajtott egyet Kopasz, majd tovább beszélt hozzá, remélve, hogy a lelke majd meghallja a szavait.

- Szedd össze magad, kicsi gyilkos - tette a hátamra a kezét Steve, mire megráztam a fejemet, és átkaroltam a térdeimet, ahogy leültem a hideg padlóra - Ő ezt akarná? - mutatott HyunSi-re, miközben egy kicsit megemelte a hangját. Nem mondtam semmit, csak szipogva felnéztem az élettelen testre - Szerinted ő azt akarja, hogy megsíratsd? - tárta szét karjait - Nem csak mi vesztettünk el embereket - csóválta a fejét, miközben kinyújtotta nekem az egyik kezét, hogy felhúzzon a földről - Nem készítheted így ki magad. Még van egy csomó kategória, és sok forduló, ahol ott kell lennünk fejben - emlékeztetett, mire egyetértően bólintottam egyet.
Felálltam és hagytam, hogy Steve átkarolja a vállam.

- Nem szabad ilyennek lenned, ChaeYeon - nézett rám komolyam.

Sóhajtottam egy nagyot, majd oda sétáltam a hideg fémlapon fekvő társunkhoz, akihez már többet nem fordulhatok tanácsért. 

- Remélem... - szólaltam meg rekedtes hangon - Hogy büszke leszel ránk, amikor megnyerjük a Játékokat - léptem egyel közelebb hozzá - És, hogy szeretettel a szívedben mentél el - néztem végig rajta - Köszönöm, hogy mindig ott voltál mellettem, és, hogy apám helyett apám voltál - hunytam le szemeimet, hogy egy kicsit lenyugtassam magam, és a hevesen kalimpáló szívemet, ami most darabokban hevert.

Steve is mondott egy-két szót, majd mind kisétáltunk, és tovább álltunk. Útközben össze találkoztam a szüleimmel, akik aggódó tekintettel mértek végig.

- Kincsem - suttogta anyu, majd óvatosan egy szoros ölelésbe vont. Nehezemre esett visszafojtani a sírást. Igaza volt Steve-nek, és minden szavával egyet értettem, de még nem tettem túl magam rajta, hisz alig telt el pár óra - Minden rendben lesz - simított rá a hajamra.