II. Sebekbe Temetve [JK Ff]

•Kilencedik•

Második nap, második forduló. Ma is részt vett benne Jungkook, és ha ez alapjáraton nem lett volna elég, Kopasz, Steve és HyunSi is. 

Apa mellett álltam és a többiekkel együtt szurkoltam nekik, ahogy azt előző nap is tettük. Rettentően izgultam, de próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, nehogy valóban bevonzzam a negatívitást. 

- Nagyon remélem, hogy minden okés lesz - sóhajtottam egyet a hajamba túrva. Nagyjából az ájulás szélén álltam, ahogy végig néztem a számomra fontos embereken, akik ott ültek a versenyzők között, a sorukra várva.

- Ne aggódj - puszilta meg a fejemet apa, ahogy oda hajolt hozzám.

Tekintetem véletlenül az Északiakra siklott, és  nem hiába. A seggfej exem engem bámult, azzal az eszelős és beteg képével, aminek a föld alatt kellene lennie. Elmosolyodott, ahogy észre vette, hogy én is ránéztem, majd nagyujját végig vezette a nyakán ezzel arra utalva, hogy egyszer még biztosan meg fog ölni azért, amit vele tettem.
Nagyot nyelve vezettem vissza a fejemet a burok felé. Nem akartam elmondani a szüleimnek, és még csak Kook-nak sem terveztem ezt elmondani. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjanak, hisz semmi értelme nem volt. Nem lett volna alkalma arra, hogy rám támadjon, hisz itt meg volt tíltva, otthon pedig nem tudott volna bejutni. 

A következő Jungkook volt. Hyunsi győztesen jött ki, aminek rettentően örültem, de még hátra volt a szerelmem, Steve, és Kopasz is.

- ...A Halottak közül - mondta be a bemondó srác a mikrofonba Kook ellenfelét. Amikor meghallottam, hogy a volt bandája közül kerül ki a vetélytársa, megdermedtem. MiRa csapata hangos őrjöngésben tört ki, és valóban úgy viselkedtek, mint az őrültek, és nem is túlzok, ha azt mondom, hogy azok voltak. Önkívületi állapotban fütyültek és üvöltötték a csapattársuk nevét, akivel a barátom besétált a burokba.

Két kézzel túrtam a hajamba, és tettem egy kis kört, hogy megpróbáljak lenyugodni, de sehogy sem ment. A szívem majd' kiugrott a mellkasomból, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak azokra a borzalmas dolgokra, amiket Kook mesélt még régebben a Halottakról. Hogy mennyire nem érdekli őket más, csak az, hogy öljenek. Ha kell, akkor meghalnak, feláldozzák magukat, tűrik a fájdalmat. Ízig vérig betegek, és ha valamit a fejükbe vesznek, akkor azt minden áron véghez akarják vinni.
Eddig a Játékok során nem kaptunk még ki Halottat, de más csapatok eredményeiből kiindulva, hogy őszinte legyek, nem sok esélyünk volt. Mindegyik embert kinyírták, és az összesből győztesen kerültek ki. 

Apa mondott valamit, de nem hallottam a fülemben hevesen dobogó vértől, és a folyamatosan zakatoló szívemtől. 
Egyedül az járt a fejemben, hogy milyen jól tettem, hogy ma reggel elköszöntem Kook-tól. Nem akartam ezen elmélkedni, de egyszerűen nem bírtam elfogadni a gondolatot, hogy most akár örökre el is veszíthetem.

Szemeim megteltek könnyekkel, mihelyst meghallottuk a hangos duda szót. Erősen beleharaptam az alsó ajkamba, ugyanis Kook arcáról nem tudtam leolvasni semmilyen érzelmet sem. Rettentően koncentrált, és ahogy elnéztem folyamatosan azon rágódott, hogy hogyan élhetné ezt túl. A fegyverek ma is másak voltak, de ez neki nem nagoyn számított, mindennel kitűnően bánt, már csak az volt a probléma, hogy a Halottak embere is.

A Halottak embere egy magabiztos, pszichopatikus vigyorral az arcán haladt előre, olyan sebességgel, hogy kezdett kimenni belőlem a szusz. Kétségbeesetten szorítottam a korlátot magam előtt, és ringatóztam előre és hátra, ahogy a történéseket figyeltem. 
Kook kihajolt az egyik betonfal mögül, és meg is kapta az első lövést, ami karon találta. Automatikusan a szám elé kaptam a kezemet, és lélegzetem is felgyorsult. Anya a hátamra vezette a kezét, ahogy ő is azt nézte, hogy mi fog ebből ki sülni.

A barátom a vérző sebre tapasztotta az egyik kezét, miközben fájdalmas arccal azon tanakodott, hogy hogyan tovább. A másik fickó is megállt, hogy fejben össze szedje magát. Jungkook csendben volt, hallgatott, majd átugrott a másik fal mögé, és kihajolva várta ádozatát, aki nem sokkal később elő is bukkant. Két golyót ersztett a vállába, egymás mellett, és tapasztalatból mondom, hogy már az egy is kurvára fájdalmas, hát még a kettő.

A Halottak csapattársa vihogva csúszott le a fal mentén a földre, hogy megpihenjen egy kicsit, azonban ez elegendő alkalmat biztosított arra, hogy Kook közelebb menjen. A srác megint kihajolt, és leadott hat lövést, de hála legyen érte; egy sem talált. 
Kook fejben számolást csinálhatott, és rájöhetett, hogy ezzel ki is fogyott a férfi tára. Fénysebességet megszégyenítő módon cselekedett; neki futásból felugrott az egyik falra, felhúzta magát, majd a beton falak tetején ugrálva próbálta megközelíteni a csávót, aki a hirtelen mozgolódás hatására felugrott, és a sebesülése ellenére felemelt kézzel célozni kezdett. Most vagy soha... 

Jungkook bal karja továbbra is vérzett, de ez nem akadályozta meg tevékenységében. Amikor felbukkant a Halottak embere combon lőtte, így az szinte azonnal kibillent a figyelméből, hiába próbálta meg rögtön visszavezetni a kezét, Kook a következő pillanatban a lövést az ujjaira célozta, így végtagjai annyira szétroncsolódtak, hogy lehetetlen lett volna megfogni a fegyvert. 
Jungkook leugrott a falról, majd lihegve a bőszen vigyorgó férfi elé sétált. Lehajolt hozzá, valamit mondott neki, majd egész egyszerűen fejbe lőtte.

Megkönynebbülten sóhajtottam fel, és rogytam térdre, majd pedig temettem az arcomat a tenyereimbe. Legnagyobb meglepetésemre nem csak a mi csapatunk kezdett el őrjöngeni, hanem mindegyik, amelyik elvesztette egyik tagját a Halottak miatt. Hitetlenül megcsóváltam a fejem, majd a szüleim, és Kook haverjai után én is lerohantam a lépcsőn. 

Jungkook addigra már kisétált a búrából, leadta a fegyvereit, a golyóálló mellényét, feljegyeztette a nevét, és mosolyogva, kifulladva fogadta a gratulációkat. Velem egy időben érkezett meg Park bácsi, és Park néni, akik azonnal magukkal akarták rángtani a férfit, de ő lazán felemelte az egészséges karját, ezzel jelezve nekik, hogy várjon. Rám vezette a tekintetét, én pedig átverekedtem magam a bandánkon, és büszkén mosolyogva a nyakába borultam. Egyik karjával átkarolt, és belepuszilt a nyakamba. 
A Halottak még mindig nem ocsúdtak fel a döbbenetből, ami az imént érte őket, de szerintem egy darabig nem is fognak.

- Most már le kell kezelnem a sebedet... - szakított minket félbe Park bácsi, mire elengedtem a barátomat, majd egy gyors csókot nyomva a szájára hagytam, hogy elsétáljon a doktorainkkal. Útközben még visszafordult, és egy halvány mosollyal az arcán rám kacsintott, amitől csak mégjobban megolvadt a szívem.

- Hát nem semmi csávód van - fonta maga előtt keresztbe izmos karjait Steve, miközben megállt mellettem. Nagyot sóhajtva bólintottam egyet, miközben próbáltam vissza fogni a vigyoromat.

- Ja - értettem egyet.

- Ő eddig az egyetlen, aki le tudta győzni a Halottak emberét - állapította meg, mire biccentettem egyet.

- Igen - hunytam le szemeimet - Nem sokára te jössz - jutott hirtelen eszembe.

- Aha - mosolyodott el a férfi.

- Nagyon drukkolok neked. Ott leszek fönt végig - mutattam a lelátóra, ahol álltunk.

- Rendben.

- Túl kell élned. Ha más miatt nem, akkor miattam - ütöttem bele egyet mellkasába, amit természetesen valószínűleg meg sem érzett.

- Ne aggódj, kicsi gyilkos - borzolta össze a hajamat, mire elnevettem magam.

____________________

Hi everyone! ^^ huh, letudtam az összes érettségit, úgyhogy mostmár megpróbálok gyakrabban részeket feltenni. Köszönöm a türelmet!

Remélem mind jól vagytok és minden rendben ^^ vigyázzatok magatokra és legyen csodaszép napotok! 🥰

~Zsuni~