Kamome, a végtelen erdő

3. fejezet

Vid majdnem feldöntötte a lányt, amikor a táblához rohant, hogy jobban megnézze. Csakugyan az volt, amit az erdőbe lépve látott, de mindennek, ami a rengetegen kívül volt, a hídnak és a rétnek híre-hamva sem volt.

– Ez lehetetlen – lépett hátra a fiú elképedve. – Én egészen biztosan, itt jöttem be – A feje szédítően fájt a benne cikázó nyugtalanító gondolatoktól. Ez nem történhet meg vele, ez az egész képtelenség! Amikor ma feldöntötték, biztos nagyon beverte a fejét. Igen, kétségtelenül ez lesz a magyarázat. Ez az egész csak egy álom, semmi több.

– Itt volt! Ez... ez biztos, különben, hogy kerültem volna ide? – fordult a lány felé. Az gyanúsan méregette őt, de nem szólt egy szót sem. A fiú tehetetlenül harapott a szájába. Ő volt az egyetlen, akire számíthatott.

– Ugye te hiszel nekem? Nincs okom, hogy hazudjak. Miért hazudnék?

– Miért is ne? – vonta föl a szemöldökét. Vid kiábrándultan nézett vissza rá. Ő sem hisz neki, senki sem hisz neki. És most talán ő is örökre itt fog maradni, mint azok a szerencsétlenek, akik azelőtt itt jártak. Lassan leereszkedett a földre. A városiaknak igaza volt, ez az erdő valóban egy elátkozott hely. És ő még kételkedett ebben...

Megint csak a saját feje után ment, és most ez lett a vége. Micsoda idétlen helyzet! Hogy történhet ilyesmi pont vele? És most mihez kezdjen? Kétségbeesetten temette kezeibe az arcát. Most nem szabad, hogy a jövővel foglalkozzon. Jelenleg az egyetlen, amit tehet, hogy egy értelmes ötletet eszeljen ki, amivel kijuthat ebből a lehetetlen szituációból. Ezen gondolatai közé egy halk mondatfoszlány tolakodott be.

– ...hiszek neked. – Vid lassan magához tért, és fölemelte eddig lecsüggesztett fejét. A lány ott ült mellette, és várakozóan nézett rá.

– Tessék? – hunyorított értetlenül rá.

– Tegyük fel, hogy hiszek neked – ismételte meg újra a mondatot, kicsit vonakodva. Vid hálásan felsóhajtott. A lány talán nem is sejtette, mennyit jelentett neki ez a mondat. Ám az, mintha megérzett volna valamit, mentegetőzve emelte fel a kezét.

– Félre ne értsd! Ez nem jelenti azt, hogy meg is bízom benned. Szóval jobb, ha vigyázol, mit teszel, amíg ilyen megértő vagyok! – A fiú kicsit megsértődött ezen. Most akkor hisz neki, vagy sem? A megértést nem egészen így képzelte el. Ha ez jelentette nála a megértést, akkor nem egészen van tisztában vele mi is az. Csalódottan lesett rá a szeme sarkából. Rengeteg kérdése lett volna hozzá, de már félt feltenni azokat. Nem igazán tudta, mire számíthat tőle ezek után. Mint minden idegennel szemben szokás, ők is bizalmatlanul méricskélték egymást. Percekig csak ültek egymás mellett, nem tudván mihez is kezdhetnének ezek után. Egyiküknek meg kellett szakítania ezt a kínos pillanatot, és egy néma egyezkedés után – melyet csak ők értettek meg egymás tekintetéből,– a lány szólalt meg elsőnek.

– Én Kaolin vagyok. – Vid mintha hallotta volna már azelőtt is ezt a nevet, de végül elhessegette ezt a pillanatnyi benyomást.

– Én Vid. – A lány felé nyújtotta a jobbját, de az megint értetlenül nézett rá, így a fiú ismét kénytelen volt feladni. Legközelebb jobb lesz, ha még csak meg sem kísérli a kézfogást. Lassan kezdett megjönni a bátorsága. Így feltette a legelső kérdést, ami már egymásba botlásuk után is felmerült benne.

–Megkérdezhetem, hogy miért keresett téged az a fickó? Elég veszélyesnek tűnt.

- Ja, az? Hát először én sem akartam kikezdeni egy foliummal, de amikor megláttam nála ezt – hajtotta fel óvatosan a türkiz kendőt a derekán, – úgy éreztem nem hagyhatok ki egy ilyen vissza nem térő alkalmat. Vid értetlenül állt az iménti szó jelentése előtt, de inkább nem is foglalkozott a dolog mibenlétével. Helyette kíváncsian a lány ölébe nézett, amiben egy ezüstös anyag fénylett. Egy másik kendő. Ez volna az a kihagyhatatlan valami? Hiszen ilyen kendőt még az anyjától is könnyű szerrel tudna kölcsönözni a lány számára. Ráadásul egyáltalán nem gondolta volna, hogy egy ilyen mogorva lányt érdekelhetnek efféle női holmik