Kamome, a végtelen erdő

18. fejezet

Az út hosszabb volt, mint várta, de Ármin ottléte elfeledtette vele. Ahogy haladtak, a táj szürkületbe fordult. A fák sűrűbben nőttek és komoran hajoltak föléjük. Nyomukban elvadult növények burjánzó sokasága tekergett. Nagy sokára Ármin így szólt Vidhez:

– Megérkeztünk. Ez itt Canis Lupus, a farkasok völgye. – Vid elámult. Elhagyva Canis Lupus fából eszkábált kerítését gyönyörű látvány tárult a szeme elé. A völgybe szerény vízesés zúdult le, oldalába pedig sziklabarlangokat vájt a természet. Nevetés hangja ütötte meg a fülét. Az érkezőket jókedvűen üdvözölték a völgy lakói. Ármin egyetlen intésére néhányan elsiettek, hogy gyümölcsökkel, és hússal gazdagon megrakott levelekkel térjenek vissza. Közösen letelepedtek egy nagyobb fa tövében, és nagy lakomát csaptak. Az étel egyszerű volt, mégis fenséges. Olyannyira, hogy Vid úgy érezte ennél jobbat még életében nem evett. Ármin sorra bemutatta neki Canis Lupus lakóit. Vid észrevette, hogy azok között egy nő sem akadt. És habár úgy tűnt mind jól érzik maguk, mindig távolságot tartottak úrnőjüktől, és nem sokat szóltak Vidhez. Mikor ezt szóvá tette, Ármin így felelt:

– Nehéz megbízni másokban ezekben az időkben, bizonyára irigyelnek téged.

– Engem?

– Ők mind saját akaratukból szegődtek mellém, de nem érhetnek hozzám. – És valóban. Többen is féltékeny pillantást vetettek a fiúra, de amikor az észrevette őket, nyomban le is sütötték szemük. Csak egyetlen férfi volt, aki állta a tekintetét. Jóképű volt, és izmos, erős testfelépítésű. Különös zöld szeme sokáig elidőzött a fiú arcán, de amikor Vid újra megszólalt, pillantása átúszott társai komolytalan vetélkedésére az utolsó almáért.

– Mi történne, ha valamelyikük mégis hozzád érne?

– Kegyetlen büntetésben részesülne – nevetett fel a nő. – De neked nem kell ilyesmitől tartanod – nyugtatta meg, és ettől fogva nem is igazán érdekelte a fiút a dolog, ahogy a többi férfi sem. Szívesebben gyönyörködött Ármin szépségében, és büszkeséggel töltötte el, valahányszor elnyerte figyelmét. Békéjét hirtelen erős, idegen érzés zúzta szét. Lórúgásként hasított fejébe a fájdalom. Úgy érezte valami hívja, húzza, s addig nem enyhít fájdalmán, míg nem engedelmeskedik neki.

– Jól érzed magad? – kérdezte Ármin.

– Mindjárt... visszajövök... – szűrte Vid a fogai között, és sietősen elindult arra, amerre érzése vezette. Egészen messze, Canis Lupus határáig vitte a lába, ahol már kicsit jobban érezte magát. Kimerülten lihegett, és folyt róla a verejték.

– Psszt! Vid?

– Ki van ott? – A fenyegető kerítéshez lépett, ahonnan a nevét hallotta.

– Ő az!

– Oh, micsoda megkönnyebbülés!

Vid meglepve meredt a kerítés túloldalán álló alakokra. Kaolin, Timor, és Kese voltak azok, mégis idegennek érezte őket.

– El sem tudod képzelni milyen nehéz volt idetalálnunk – mondta Kaolin. – Ármin jól elrejtette ezt a helyet. Bizonyára ez is a Kék Álomnak köszönhető.

Vid mindezt elengedte a füle mellett. Őt csak egy dolog érdekelte.

– Mit kerestek itt? – Kese arcáról lehervadt a mosoly, és mind megilletődve néztek a fiúra.

– Ezt meg mire véljem?! – csattant fel a lány. – Érted jöttünk. Mi másért lennénk itt? Hozd a köpenyt, és pucoljunk!

– Nem.

– Hogyhogy nem? – motyogta a lány elkerekedő szemekkel.

– Nem fogom ellopni Ármin köpenyét.