Kamome, a végtelen erdő

5. fejezet

Arca fájdalmas grimaszt öltött, amikor végre kezdett magához térni. Feje ütemesen lüktetett, és minden egyes ilyen dobbanásnál, mintha csípős hangyák szurkálták volna a helyet, ahol fejbe csapták. Ki akarta nyitni a szemét, de a váratlan fénytől megszédült. Hunyorogva próbált hozzászokni, miközben körülötte minden ide-oda úszott. Maga elé próbálta kapni a kezét, de valaki a háta mögött összekötözte. Az illető nem sajnálta az időt, és alaposan átkötötte a derekát és a karját is, így hiába is feszegette volna, akkor sem enyhül a szorítás. A kötél fölötte folytatódott, és a végét a mennyezetet alátámasztó faágak közt átvezetve a háta mögötti vaskarikához kötötték, melyet ügyesen a falhoz tapasztottak. Ráadásul a lába nem ért le egészen, így kénytelen volt lábujjhegyen egyensúlyozni.

– Fájdalmas az ébredés, mi? – Vid előtt egy férfi arca jelent meg. A fiú a hozzá tartozó szempárra fókuszált, és szórakozottan vette tudomásul, hogy azok szürkék. Lassan kezdte megérteni miért is van itt.

– Maga nem is nő – motyogta, mire a férfi felnevetett, és otthagyta.

– Látom elég értelmes kölyök vagy – jegyezte meg az alak gúnyosan. Vid elengedte a füle mellett a megjegyzést. Kezdte visszanyerni a látását, de a lüktető fájdalom a fejében nem akart ilyen gyorsan elillanni. Vajon meddig volt eszméletlen? Valószínűleg abban a viskóban volt, ahová az asszonnyal... illetve férfival mentek. De ez egy másik helység lehetett, mert sehol sem látta a szabadba vezető rongyfüggönyt. Itt félhomály uralkodott, sejtelmes fénybe vonva a szobában található kétes rendeltetésű tárgyakat. Vid mellett a falhoz tolva egy ócska faasztal állt, melynél a férfi épp matatott. A fiú előtt kopott üst állt, alatta farakással, mely talán az ő tűzifáját is tartalmazta. A falakról furábbnál furább alakú eszközök lógtak le. Köztük olyanok is, amiket már rozsda borított, vagy inkább...

Vid kétségbeesve feszegetni kezdte a köteleit, de az lehorzsolta a bőrét, a lába pedig megcsúszott a talajon az erőlködéstől. A gyomra görcsbe rándult a félelemtől, ami szinte fojtogatva kúszott fölfelé a torkában. Azokon a tárgyakon vér volt. A férfi rosszallóan megrázta a fejét, és megfordult, láthatóvá téve az asztalra pakolt kések és rongyok tömkelegét. A kezében egy bárdot tartott.

– Maga meg akar enni?!

– Vág az eszed, öcsi – húzta végig az ujját a bárd élén, hogy megbizonyosodjon az élességéről. Videt a hányinger kezdte környékezni, amikor eszébe jutottak a véres csontok a másik helységből.

– Ez undorító – szűrte elfintorodva a fogai között. Nem sok híja volt, hogy viszontlássa sovány reggelijét. Tekintetét makacsul a szoba egyik sarkára összpontosította. Ha már választhatott, akkor az utolsó perceit nem rókázással akarta tölteni. Az emberevő közelebb lépett hozzá.

– Hé, kölyök! Nehogy összehányjál nekem itt mindent! – mordult rá a kannibál némi idegességgel a hangjában. Vid elégedetten sóhajtott egyet. Még az émelygése is alább hagyott, helyében izgatott remegés csiklandozta a gyomrát. Végre megvolt a terve, de ezt most jól kellett csinálnia.

– Sajnálom, de – nagyot nyelt, és a földet kezdte el fixírozni, – én igyekszem. – A férfi gyors léptekkel mellette termett, és lökött egyet a vállán, mire ő oldalra billent.

– Ne szórakozz velem, hallod? – förmedt rá a kannibál. Vid továbbra is a poros talajt bámulta. A férfi végre teljesen rá figyelt, ezért most minden tőle telhetőt bele kellett adnia. Ha elég ügyesen színészkedik, talán leszedi a fickó a kötélről, vagy ha más nem, legalább lazít rajta valamennyit, hiszen még egy kannibál sem szereti, ha az ételébe mások gyomortartalma kerül. Köhögést és prüsszögést imitálva görnyedt előre, amennyire csak a kötél szorítása engedte. A homloka valami hűvös felülethez ért. Meglepetten nyílt ki a szeme, és a bárd élével találta szemben magát. Ahol hozzáért, vékony vörös csík jelent meg, és egy aprócska csöpp vér cseppent a húsvágó lapjára. A fiú tüdejét szaggatott sóhaj hagyta el.