Kamome, a végtelen erdő

8. fejezet

Mint kiderült, Zund – a mokett-tulajdonos –, Grott fia, és az apjától örökölt termetével nem esett nehezére kordában tartani a szökni vágyó tolvajokat. Minél jobban kapálóztak, Zund annál erősebben szorította őket. Vid kalapáló szívvel gondolt arra, hogy már megint mibe keveredett. Eddigi élete során ez volt a legrémesebb hete, ráadásul valószínűleg az utolsó is. Ugyan meggyőződése ellenére nem mokettként végezték, de úgy sejtette, hogy ez az esély még nem zárható ki. Miután Grotték elvezették őket a kíváncsiskodó szemek elől, elvették Kaolin köpenyét és tőreit, az ő fényképezőgépét, őket pedig a közeli kiszáradt kútba lógatták le.

– És most? Hogy jutunk ki innen? – nyögte Vid.

– Engem inkább az érdekelne, hogy miféle perverz kötötte a karod a sejhajom köré! – mérgelődött a lány. Vid konokul hallgatott. Már így is kellemetlenül érezte magát a lány közelsége miatt, nem volt rá szüksége, hogy erre külön felhívják a figyelmét.

– Tényleg, miért egymással szemben kötöztek meg? A filmekben általában háttal kötözik meg az embereket.

– Mit gondolsz miért? – Vid érezte, ahogy Kaolin a nyakába szuszog. – Azért, hogy egymást együk meg, ha már mardos az éhség.

Vid undorodva nyögött fel. Csak remélni tudta, hogy idáig nem fajulnak a dolgok.

– Nem tudom mik azok a filmek, de nálunk ez egy bevett szokás.

– Értem. Ételt loptunk, és most büntetésül egymást kell megennünk, ha nem akarunk éhen veszni. Elég ironikus.

– Ironikus?

– Hagyjuk... – kuncogta. Kicsit elcsodálkozott, hogy még ilyen helyzetben is képes volt a lányon derülni.

– De most már látod hova vezet a lopás?

– Cöh! Csak azért kaptak el, mert már megint rád tört az a fene nagy becsületesség.

– Jó, elismerem, nekem is részem volt abban, hogy nyakon csíptek.

– Helyes! – vágta rá a lány, és Vid úgy sejtette, hogy talán mosolyog is. Lehet, hogy Kaolin valamikor régen még nem volt ilyen távolságtartó? Vajon mindig is egyedül volt? Erre a gondolatra elszomorodott. Az nem lehet, hogy ennek a lánynak senkije sincs. Valahonnan csak kellett jönnie!

– Kaolin... te miért élsz így? – Kaolin összerezzent. A fiú arcát csiklandozták a kósza hajszálak, amik a lány lélegzetvételével szinkronban szálltak körülötte.

– Miért? Szerinted, hogy kéne élnem?

– Nem tudom. Nem akarsz magadnak egy nyugisabb életet? Nem akarsz letelepedni valahol?

– Ez nem ilyen egyszerű. Vid, te mindig mindenben csak a jót látod. Nem tudom, hogy ti kint lakók miféle helyen éltek, de egy kicsit irigyellek benneteket. Csodás lehet, ha szabadon élhetsz. Ha nem kell minden egyes napodon a halál elől futnod. Mozgásban kell maradnom, mert ha nem, akkor könnyen elkaphat. Akármit is mondasz, az emberek kegyetlenek, és ha úgy tennék, ahogy mondod, akkor úgy járnék, mint... akkor megint szörnyű dolgok történnének.

– Megint?

– Talán egyszer... egyszer, ha jobb világ köszöntene Kamomere, akkor letelepednék. De addig semmi értelme a jobb világ lehetőségével áltatnom magam. Ha letelepednék, akkor sem változna semmi. – Vid a lány szavain merengett. A Kaolin hangjából kicsengő őszinte szomorúság valahogy megdöbbentette. Utazásuk során, talán most először nyílt meg neki így. A mogorva álarc mögött végül még is csak egy érző ember rejtőzött. Egy szenvedő ember.