Kamome, a végtelen erdő

2. fejezet

A Démon erdő látszatra olyan volt, mint egy átlagos erdő. A fák ugyanolyan zöldek voltak, bár már érezhető volt az ősz közeledte. Némelyik fa levelei már sárga vagy barna külsőt öltöttek. Csak az erdőt körül ölelő patak volt szokatlan, hiszen minden erdő más és más. De még ez a patak is rejtegetnivaló nélkül várta, hogy valaki elmenjen fölötte a kis fahídon. Felszínén hívogatóan csillant meg a fény, ahogy a Nap sugarai érték. Vid hátán ennek ellenére is borzongás futott végig, amikor az erdő közelébe ért. Mert a külső néha mást rejteget. A fák mögött ott bujkált a sötétség, ahová a fény már csak ritkásan ért el. Maga sem tudta miért, de valami nyugtalan érzés motoszkált benne. Talán még magának sem vallotta be, de egy kicsit tartott attól a lehetőségtől, hogy még sem neki van igaza. Végül is tényleg eltűntek azok az emberek. Valószínűtlen, hogy a démonok vitték el őket, de ez a mese kiváló alibiül szolgálhatott a bűnözők számára. De azt sem zárta ki, hogy esetleg egyszerű farkasok vagy más vérszomjas állatok álltak az eltűnések mögött. De mégis a legjobban attól félt, hogy egy őrült gyilkossal találja szemben magát. Egy gyilkossal, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson az eltévedt emberekre. Vid mérgesen zsebre vágta a kezét. Túl sok filmet néz, nem is beszélve a könyvekről, amiket szívesen olvasott szabadidejében. De tudta, hogy igazából nem erről van szó. Amikor hat éves volt egy bolti rablás alkalmával megölték az édesapját. Kicsi volt még, nem igazán értette a dolgot, csak annyit tudott, hogy apjával már soha többé nem találkozhat. Azóta is ahányszor gyilkosságról hallott vagy olvasott, az apja jutott eszébe, hogy valaki elvette őt tőle. Azt akarta, hogy azoknak az embereknek is úgy fájjon, ahogy neki fájt, hogy ők is érezzék azt, amit ő érzett. Félt, hogy ha ilyen emberekkel találkozna, eluralkodna rajta ez az érzés. Ugyanakkor tudta, hogy ha megtehetné is, képtelen lenne embert ölni. Mert akkor ő is egy lenne közülük, olyanná válna, mint ők. Karjait összekulcsolta maga előtt és erősen a gyomrához nyomta. Nem szabadna most ilyenekre gondolnia. Ha már elhatározta, hogy bemegy abba az átkozott erdőbe, akkor be fog menni. Nem számít, mi történhetne, vagy mi fog történni, hiszen előbb-utóbb úgy is sor kerül rá. Kivéve, ha gyáván megfutamodik. Kelletlenül elmosolyodott. Nem vallana rá, ha feladná most, néhány alaptalan gondolat miatt, amiktől így elsőre beijedt. Hamar összeszedte magát, és elindult a fahíd felé, mely az erdőbe vezetett. Már biztos volt benne, hogy holnapra halasztja a fényképezést. Késő délután volt, ő meg lehetőleg sötétedés előtt haza akart érni. Fogalma sem volt, hol fog a Csobogó patakba botlani az erdőn belül, mert a patak valahol a másik oldalról folyhatott az erdőbe. A fahíd tövében vörös pipacsok nőttek, amik vidáman bólogattak a fel-feltámadó szellőre. Közülük egy útjelző tábla magasodott ki, amire különös módon semmi sem volt írva, ezért talán nem is nevezhetjük igazi útjelző táblának. A fák kapuszerűen hajoltak fölé, mintha csak a fénytől akarnák óvni. A Nap sugarai ritkásan szűrődtek be, alaktalan foltokat festve a kicsiny ösvényre, amin haladt. Vid szeme a világos rét után nehezen szokott hozzá a félhomályhoz, ami az erdőben uralkodott. Míg kívülről csak pár fán látszott az ősz előjele, ahogy az erdőben sétált egyre több fa alatt látott kis kupacba gyűlt leveleket. A szokatlanul nagy csöndben Vid feje teljesen kitisztult, az eddig cikázó gondolatai most lassú felhőkként gomolyogtak benne. Biztos, hogy ettől az erdőtől tart mindenki? Ez a Démon erdő, amiről mindenki csak rettegve beszél? Nem, ezt az erdőt nem lakhatták démonok, sem más efféle gonosz teremtmények, ebben biztos volt. Hűs szellő simított végig a karján tompa dobogó hangot hozva magával. Vid a hang iránya felé kapta a fejét, és lélegzetét visszafojtva fülelt. Messzi hang volt, talán csak a képzelete játszott vele, vagy akár egy szarvas is lehetett. A zaj abba maradt, és vele együtt nyugtalansága is megszűnt. Az erdőben más élőlények is élnek, nem kellene így megijednie minden apró nesztől. Lassan tovább indult magába szívva a fák jellegzetes friss illatát. Mikor behunyta a szemét színes fényben úszó alakzatok jelentek meg előtte. Ám ezt az édes nyugalmat váratlanul megzavarta valami oda nem illő érzés. A tompa hang felé közeledett, avar zörrenést hallott egyre közelebbről és közelebbről. Szíve hevesen vert, kinyitotta a szemét félve attól mi vár rá. Valami kíméletlenül ledöntötte a lábáról, azt sem tudta hol van, a világ zavarosan táncolt előtte. Egy barna szempár nézett vissza rá. Egy pillanatig csak a szemekhez tartozó arc töltötte be látóterét. Egy lány arca volt. Mutatóujját szigorú ó betűt formáló ajkaihoz emelte, majd villámgyorsan el is futott. Lépései hangját hamar elnyelte a távol. Vid egy percig mozdulni sem tudott és nem is mert. Némán bámult az eget eltakaró lombokra. Mi volt ez az egész? Hogy került ide ez a lány? Gyorsan felült, hátha még megpillanthatja őt a távolban, de csak a fák néztek vissza rá. Már bánta, hogy nem rohant azonnal utána. Minden figyelmeztetés nélkül döntötte fel, és még csak bocsánatot sem kért. A fiú óvatosan feltápászkodott, leporolta magát, és kiszedte hajából a leveleket. A lány után készült menni, hátha esetleg utoléri még valahol. Ha máshol nem, a városban biztos találkoznak még.