Kamome, a végtelen erdő

4. fejezet

Fagyos levegőt szívott be, mely ólmosan töltötte meg a tüdejét. Minden lélegzetvételénél ezernyi tű szúrt kíméletlenül az egész belsőjébe. A világ forgott vele, a képek kuszák voltak, és ő hiába próbált utánuk kapni, azok kicsúsztak az ujjai közül, halvány derengést hagyva maguk után. A nehéz köd füstös szürkülete mögül lassú foltok szálltak alá. Fekete és fehér foltok borították be a fölötte húzódó átláthatatlan sötétséget. Egy pillanatra tisztábban látott mindent, majd a vonalak kuszán szétcsúsztak a szeme előtt.

– Ébresztő, indulunk! – Kaolin hangja hideg zuhanyként zúdult rá, kitörölve utolsó emlékfoszlányát is az álmáról. Morcosan a bal oldalára fordult és összekucorodott.

– Nem megyek suliba – motyogta félálomban. Kaolin az égre emelte a szemeit. Fogalma sem volt mit jelentettek a fiú szavai, de most nem volt találgatós kedvében. Határozott mozdulattal megigazította a copfját, majd a kezében lévő húsgombócra emlékeztető étel egyikét a fiúhoz vágta, ami cuppogó hanggal ért célt, a fiú hátán széttrancsírozódva. Az morcosan ült fel.

– Ez meg mi a... – Egy pillanatra nem tudta hol is van, de hamar visszatértek az emlékei a tegnapról. Itt ragadt az erdőben, és olyan dolgokat tudott meg ettől a lánytól, amiket még most is alig hitt el. Sötétedésre találtak el erre a kis tisztásra, és viszonylag hamar elaludtak. Azt hitte, csak álmodta az egészet, de ezek szerint mégsem.

– Nálatok mindenki ilyen sokáig alszik? – mérgelődött Kaolin. Vid hatalmasat sóhajtott. Ez az egész nagyon is valóságosnak tűnt.

– Azt hiszem csak akkor, ha teheti – nyújtózkodott egyet, majd a húscafatokra mutatott undorodva. – Hát ez?

– Edd meg, aztán indulunk!

– Mármint ezt? – rázta le magáról a maradványokat.

– Nesze, itt van még egy – dobott a fiúnak egy másik gombócot Kaolin. Vid több-kevesebb sikerrel, de elkapta. A zsömle nagyságú gombóc még meleg és puha volt, külseje pirított barna fasírthoz volt hasonlatos.

– Ez mi?

– Mokett.

Vid bizalmatlanul méricskélte a mokett nevezetű ételt, majd úgy döntött, csak nem lehet olyan rossz, ha ezt megeszik az itteniek. Miután beleharapott, puha hús omlott szét a szájában, enyhén csípős utóízzel.

– Éf evf mibővf an? – kérdezte a tőle telhető legartikuláltabban, ami tele szájjal nem is volt olyan egyszerű feladat.

– Darált belsőségekből meg egy kis Capsicum annuum keverékéből. – Vid köhögve a markába köpte a félig megrágott belsőséget. Kaolin arca egy pillanatra megrándult a visszafojtott nevetéstől. A fiú kiábrándulva tette arrébb a mokettet és tenyerét a nadrágjába törölte. Vajon Kaolin ezt is lopta?

– Hová megyünk?

– Sokat én sem tudok – vonta meg a vállát, majd Vid felvont szemöldöke láttán folytatta. – Megkérdeztem valakit, hogy merre lakik a Látó, de ő is csak találgatni tudott.

– És mi dolgunk egy... Látónál? – A fiú próbálta úgy feltenni ezt a kérdést, mint ha mi sem lenne természetesebb.

– A Látó sok kérdésünkre tud majd választ adni. Nem szoktak mindennap olyanok felbukkanni itt, mint te. – Vid ezen egy kicsit elgondolkozott. Lehet, hogy az anyjának igaza volt ezzel a hellyel kapcsolatban. El sem hitte, hogy most az egyszer igazat ad neki a természetfelettiekkel kapcsolatban. Erről eszébe jutott valami, amit ezek után mindenképp meg szeretett volna tudni.

– Ugye nálatok nincsenek boszorkányok? – Már látta is maga előtt a Jancsi és Juliska meséjéből előbukkanó pórul járt boszorkányt.