Kamome, a végtelen erdő

10. fejezet

Zuhant. Kicsi, dísztelen szobába érkezett, ahol a padlótól a plafonig minden fából volt. Jobbra is, balra is ócska függönnyel takart szoba nyílt, középen pedig egy egyszerű fa asztal állt két székkel, melyek egyikében egy nő ült. Hófehér ruhája finoman terült szét a padlón, akárcsak arany, fonott haja. Nyomasztóan csöndes volt, ahogy egy foltos takaróba burkolózva ücsörgött, fejét tenyerébe hajtva. Meglibbent a Vidnek jobb oldali függöny, és egy férfi lépett be. Felhajtott gallérú inge alól kivillant fehér bőre. Méz szőke haját lófarokba fogva hordta. Egy kardot és egy ezüst köpenyt tett az asztalra a lány elé, ő maga pedig leroskadt a székre. A lány összerezzent, és kisírt szemekkel nézett fel rá.

– Ez...?

– Már nem lesz szükségem rá – vonta meg a vállát a férfi.

– De akkor...

– Nem bánom, nem félem a halált. – A lány arcán újonnan feltörő könnyek peregtek végig.

– Miért kell mindenkit elveszítenem? – A férfi sután a lány felé nyújtotta kezét, aztán meggondolva magát, visszavonta kezét.

– Ő hogy van? – kérdezte, és kisimított egy gyűrődést az ezüst leplen.

– Malvin megpróbálta begyógyítani a sebet, de... – A nő megrázta a fejét, mire a férfi elsápadt.

– Istenem... mit tettem?

Ezek után meg sem szólaltak, csak ültek szótlanul, elmerengve. Aztán nagy sokára a férfi remegve felállt a székből, és a jobb oldali függönyhöz lépett.

– Kérlek őrizd meg a köpenyem, és a kardom is!

– Ne!

– Talán még szükségetek lesz rá egyszer.

– Ne menj! – A férfi szomorkásan elmosolyodott.

– Szörnyű dolgot tettem, amire nincs bocsánat. Sok dolgon mentünk keresztül, és látod mi lett a vége. Én... elfáradtam, Astrid. Jobb lesz ez így.

– És hová mész most?

– Nem tudom. Csak el innen valahová.

– Értem – sunyta le a lány a fejét szomorúan.

– Astrid!

– Igen?

– Ég veled! – mosolyodott el még egyszer.

– Ég veled! – sírt fel a lány, miközben a férfi eltűnt a függöny mögött...

...Friss illatot érzett, ami a mindig puha ágyneműjére emlékeztette. Talán az egész csak álom volt. Egy hosszú álom, valami furcsa, végtelen erdőről. De most minden olyan puha volt és meleg. Otthon volt.

– Otthon...

Hunyorogva nyitotta ki a szemét. A reggeli fényben minden olyan vakítóan fehér volt. A szeme előtt csak lassan tisztult ki a kép, de egy biztos volt: Nem otthon volt. Egy ágyon feküdt, a testét fehér takaróba takarta valaki. Szörnyen melege volt alatta, de olyan erőtlennek és kábának érezte magát, hogy aligha lett volna képes egy moccanásra is. Hirtelen szőke hajzuhatag hullt az arcára. Valaki az ágyára ült.

– Hát felébredtél! – simogatta meg az arcát. Vid egy pillanatra behunyta a szemét. Ez volt a legédesebb hang, amit valaha hallott. Mikor újra kinyitotta a szemét, az a lány nézett vissza rá, akit álmában látott.

– Nem harapok – mondta a fiú döbbentségét látva. Égszínkék szeme barátságosan hunyorgott rá, puha, fehér ruhája tejfehér bőrére simult. Akár egy angyal – gondolta Vid. A nő elmosolyodott, mintha csak hallotta volna a bókot.