Kamome, a végtelen erdő

9. fejezet

– Hogy csináltad? – kérdezte Kaolin. Vid sejtése szerint aznap már vagy negyedszer szegezte neki ezt a kérdést. És ő mindannyiszor ugyanazt válaszolta.

– Fogalmam sincs. De hányszor kell még elmondanom? – morgolódott. Nem árulta volna el, de megrémült a kútban történtektől. Hogy egy ilyen borzalom az ő kezéből szabadult volna el? Az esze azt súgta, hogy ez nem lehetséges, de a keze... Még mindig ott érezte a karjában azt a különös bizsergést, akár egy jól ismert étel ízének kitörölhetetlen emlékét a nyelvén. Tudta, hogy ha akarná, újra képes lenne használni ezt az erőt, de nem akarta.

Ez az egész azokra a gyerekkori mesékre emlékeztette, amiket az édesanyja mesélt neki lámpaoltás előtt. Nem tudta volna pontosan felidézni ezeket a történeteket, de pár részlet még mindig rémlett neki. Kalandokról, izgalmakról, és... varázslókról. Igen, hát hogy is felejthette el gyerekkora legkedvesebb meséinek hőseit? Az egyik még láthatatlanná is tudott válni. Bizony, érdekes történetek voltak, de már elmúltak azok az idők, amikor még hitt is bennük. Hisz csak mesék voltak, de ami vele történt, az nem csak a képzelet szüleménye.

A hangok sem hagyták békén. A fák, a virágok, de még a fű is szakadatlanul mondta, susogta és kiáltotta a magáét. Akkor kezdődött, mikor hajnalban egy bokor halálra rémítette vizelés közben. Hűvös volt, ezért minél hamarabb szeretett volna végezni.

– Ugye te vagy az, akiről mindenki beszél?

– Uoooááá! – Ijedtében megtántorodott, és fenékre ült. – Ki van ott? – kérdezte elhűlve.

– Phyllirea latifolia, tisztelettel. Elnézést, nem akartalak megrémiszteni.

Vid a mellette burjánzó bokorra meredt. Nem tudta, mi az a phyll akármicsoda, de már megtanulta, hogy ezek a furcsa szavak nem jelentenek jót. De akármi volt is, tudta, hogy minden bizonnyal a bokor volt az, ami megzavarta dolgában. Jól van. Semmi gond – gondolta -, végül is ez csak egy bokor... de az Isten szerelmére, egy beszélő bokor!

– Se-semmi baj öö... Phil. Mit is mondott?

– Azt kérdeztem, hogy te vagy-e az a fiú, akiről susognak a fák. De nyilvánvalóan így van, ha hallod amit mondok.

– Hát, igen – feszengett a fiú. Nem igazán tudta feldolgozni, hogy egy bokorral beszélget, ráadásul a legudvariasabb bokorral, amivel valaha találkozott.

– Igazán örvendek, hogy megismerhettem uraságodat!

– Eh... én is örültem a találkozásnak – állt fel lesöpörve magáról néhány kósza levelet. – Most viszont ha nem bánja, vissza mennék, mert holnap még nagy út vár rám meg minden – habogta.

– Jól van fiam, menj csak – dörmögte a bokor kellemes hangján, míg ő ott hagyta.

– Kész őrület... – morogta, és fáradtan visszakucorodott aludni. Másnap azonban elszabadult a pokol, amikor is szörnyű zsivajra kelt.

– Felébredt! – visított valaki egészen közel a fülébe, mire több százan, vagy akár ezren is visszhangozták a kiáltást. Legalább is Vid úgy érezte, hogy egy egész csorda dübörög a fülében. Hirtelen mindenhonnan kérdések és kiáltások záporoztak rá. A feje majd szétrobbant, így nem tehetett mást, üvöltött.

– CSENDET! ELÉG VOLT! – De senki sem figyelt rá. Senki sem törődött azzal, hogy ő mit akar. Mostanra már torkig volt az egésszel, ráadásul Kaolin sem hagyta békén.

– Legalább próbáld meg még egyszer! Hátha sikerül megint!

Még csak az kéne – gondolta a fiú. Kaolin ezt nem érthette. Ő csak a fegyvert, az erőt látta benne – ami Kamomében sokat számított ha az ember életben akart maradni –, de Videt egyáltalán nem tette boldoggá újdonsült képessége. Ijesztőnek találta, „új barátai" pedig az agyára mentek a folytonos szájjártatásukkal.