Kamome, a végtelen erdő

11. fejezet

Pocsékul érezte magát. Azt hitte együtt fognak örülni annak, hogy végül megérkeztek a Látóhoz, de már másként állt a helyzet. Kaolin viselkedése meglepte. A szíve még mindig helyesnek vélte, hogy nem hagyta magára a lányt a bajban – leszámítva azt, hogy bolondot csinált magából –, de most még is csak elbizonytalanodott. Nem is sejtette, hogy milyen mély sebet szakított fel, de valami még is csak azt súgta neki, hogy most érzékeny ponthoz ért. Nem hitte, hogy ilyesmi megtörténhet, hiszen Kaolin olyan erős személyiség volt. De tévedett.

Vid összerezzent és a híd végébe nézett. Tudta, hogy a Látó hamarosan felbukkan majd ott. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan, csak tudta, hogy így lesz.

És valóban, még fel sem eszmélt, már jött is. Hófehér köpenye hullámként lobogott mögötte. A közelben állók fejet hajtottak. Astrid megállt előtte, és bókolt. Vid nem tudta eldönteni, hogy ő is így tegyen-e, vagy maradjon, ahogy van. Végül egy rövid biccentésben egyezett ki.

– Feldúltnak tűnsz. Hogy érzed magad?

– Jól vagyok, leszámítva... – „Astrid odajött hozzánk, ő mondta." – Hiszen már úgy is tudod. Vagy nem így van? – Érezte, hogy lassan elönti a méreg. – Nem azért szóltál Kaolinnak, hogy felkeltem, hogy találkozhassak vele, és... és összevesszünk valami ostobaságon?!

A Látó se nem ismerte el, se nem tagadta ezt le, csak elmosolyodott.

– Ez meg mire volt jó?

– Vid, meg kell értened, hogy bizonyos dolgok jobb ha megtörténnek.

– Ez hülyeség.

– Valóban? A virágok olykor elhervadnak, sajnálatos dolog. Az ember úgy érzi, hogy ha leszedi azokat az előtte csodás virágokat, sohasem láthatja már viszont az oly szép szirmait. De ha letépjük a beteg részeket, előbb-utóbb új hajtások jelennek meg rajta, melyek talán szebbek is lehetnek. – Vid némán hallgatta Astrid furcsa szavait.

– És most? Meg fog bocsájtani? – A Látó felkacagott.

– Én sem látok mindent, csak ami fontos lehet.

– Ez igenis fontos! Nem értem, hogy alakulhattak így a dolgok. Kaolin végre úgy viselkedett, mint egy... nos, mint egy lány, aztán meg... – Váratlanul elhallgatott. Most jött csak rá, hogy kivel is beszél. Rásandított a lányra. Alig látszott tőle pár évvel idősebbnek, de még is csak egy tiszteletre méltó erővel bíró ember volt, valaki akire nyilván okkal néztek fel az ármániaiak. De a lány egy csepp jelét sem mutatta annak, hogy helytelenítené Vid kifakadását. A híd lassan lejteni kezdett, ahogy végig mentek rajta, majd a földet érte. Vid észre sem vette, mikor és hogy kerültek ide.

– Gyere, körbe vezetlek amennyire tudlak! – szólt a Látó, és Vid ámulatára kézen fogta. De alighogy ez megtörtént, megtorpant. Megfordult, és csilingelő hangján felkacagott.

– Zavarban vagy.

– Hogy én? Ne-em – Astrid ragyogó mosolyt küldött felé. Vid nagyot nyelt. Egy Látónak aztán fölöslegesen hazudhat.

– Na jó, egy kicsit talán még is. – Astrid bólintott, és elindult továbbra is kézen fogva őt.

Ármánia gyönyörű volt. A házak többsége a fákra épült, de a biztos földön is épp elég kunyhó sorakozott. Az emberek itt kedvesek voltak egymáshoz, és egyáltalán nem vizslatták olyan gyanakvón a másikat, mint ahogy ezt Vid eddig Kamomében tapasztalta. Azonban valamiért különös figyelemmel kísérték őt. Először azt hitte képzelődik, de az ármániaiak neki is bókoltak, ahogy Astridnak, és egyesek még kezet is ráztak vele, vagy gyümölcsöt és más finomságokat nyomtak a kezébe, noszogatva, hogy ha módjában áll, látogassa meg őket házukban is. Vid ezt felettébb furcsának találta, de nem volt különösebb ellenvetése. Habár feszélyezte, hogy az emberek tekintete úgy rátapad, mint valami régen kihalt élőlényre. Meg akarta kérdezni Astridot, hogy még is mivel érdemelte ki ezt a különleges bánásmódot, de annyi más kérdése volt még, és maga Ármánia is annyira lenyűgözte, hogy megfeledkezett róla. Patak csörgedezett a közelben és amikor közelebbről is megnézték, a fiú végre felfogta hol van. A Csörgő pataknál állt, ami az erdő közepén haladt át. Legalább is amíg be nem lépett a Démon erdőbe, még így volt, de volt egy olyan sejtelme, hogy Kamomében nem úgy működtek a tér törvényei, mint az ő világában. Hiszen mivel magyarázható, hogy egy útjelző tábla mögött az egyik pillanatban még ott van egy kis híd és egész világa, míg a másikban már csak a végtelen erdő?