Kamome, a végtelen erdő

12. fejezet

A fákat bűvös fénykörbe vonták az örömtüzek a csillagok alatt. A hosszú hetekig néma erdőt most énekszó és mulatozó emberek zsivaja járta át. Vid őszinte örömmel nézett végig az összegyűlt embereken. Először látott ilyen önfeledten vidám arcokat Kamomébe érkezése óta. Az ármániai emberek kedvesek, és beszédesek voltak. Az ételt és italt megosztották egymással, nem volt egy éhes száj sem a társaságban. Köztük nem volt helye ellenségeskedésnek és bizalmatlanságnak sem. Összetartottak, és ez az összetartás vonzóvá tette őket a fiú szemében.

– Hogy érzed magad? – fordult oda hozzá a Látó. Ő és Astrid a tűz körül táncolók népes tömegétől messzebb ültek egy faemelvényen, mely a Látó mindenkori helye volt. Videt eleinte zavarta ez a kitüntetettség – ugyanis a többi ármániai a földön ülve étkezett –, de mivel őt ünnepelték, nem utasíthatta vissza a nő melletti helyét.

– Remekül. Az ármániaiak mind olyan... kedvesek. És ez a kaja is igazán finom.

– Kaja? – nevetett fel a nő.

– Akarom mondani az étel! – helyesbített a lány kacagása közepette. – Már rég volt, hogy jól laktam – jegyezte meg, és közben eszébe jutott az a sok rémes mokett, amit Kaolinnal fogyasztottak el útjuk során. Vid ismét körülnézett, ahogy a mulatság kezdete óta többször is tette. A lányt azonban sehol sem látta. Vagy annyira haragudna rá, hogy még az ünnepséget is kihagyná, amelyet számára hoztak össze az ármániaiak?

– Üdvöz légy, Astrid! – lépett az emelvény elé egy ármániai lány, majd fejet hajtott a nő előtt.

– Nahát, Kaolin! – csapta össze Astrid a kezeit. Vid az ármániainak hitt lány felé kapta a fejét, magára borítva tálkájának ételmaradékát. Kaolin rosszalló pillantást vetett rá, a Látó pedig tapintatosan elfordult, míg szája sarka felfelé görbült. Igen, valóban Kaolin állt előttük, és még sem. Olyan kötény ruha volt rajta, mint az ármániai leányokon, a mindig lófarokba kötött gesztenyebarna haja pedig szabadon hullott vállaira.

– Merre jártál? – tette fel a kérdést Astrid.

– Itt voltam egészen eddig.

– Nyugodtan közénk telepedhettél volna, elvégre te is becses vendégünk vagy.

– Persze, tudom – feszengett a lány, ruhája ujjába kapaszkodva, tekintetét a földön jártatva. – De hát nem lehet ellent mondani Mommilu lányainak – emelte fel a fejét hamiskás mosollyal. A Látó erre mit sem szólt, csak a zsibongó táncolókra függesztette bölcs szemeit, mint aki egészen megfeledkezett arról, hogy ott vannak mellette.

„Menjetek, táncoljatok ti is!"

Vid és Kaolin egyszerre rezzentek össze. A fiú hitetlenkedve nézett a nőre, akinek tisztán csengő hangja az imént húrként pendült meg bensőjében. Ajka egészen biztosan meg sem mozdult, csak bíztatólag mosolygott.

Ez képtelenség! – gondolta Vid. De ahogy Kaolinra tekintett, minden kétsége elszállt. A lány elkerekedő szemei ugyanolyan döbbenetet tükröztek. Vid habozva a Látóhoz fordult, de mielőtt szóvá tehette volna a dolgot, Kaolin szólalt meg.

– Gyere, Vid! – intézte hozzá szavait először az este folyamán, de le nem véve szemét Astrid titokzatos mosolyba burkolt arcáról. Míg a fiú leugrott az emelvényről, Kaolin fejet hajtott a Látó előtt, és előre vonult a tűz fénykörében táncolók közé. Vid utána sietett, és mikor mellé ért, a lány megtorpant.

– Mi volt ez az egész?

– Fogalmam sincs – morogta a lány barátságtalanul fúrva barna szemeit az övéibe. Vid sután megfogta a lány kezét, de akárhogy is leste a körülöttük ugrálók forgatagát, képtelen volt követni a lábuk járta ritmust, így ő és Kaolin csak álltak a mellettük elsuhanók közt.